„A tízezer dolog felemelkedik és elbukik, miközben az Önvaló szemléli visszatérésüket.”
Lao-ce
Az életben minden mozog, változik, átalakul. Mint a tenger hullámai: egyik pillanatban magasra szöknek, a következőben összeroskadnak, majd újra és újra nekifutnak az örök körforgásnak. Lao-ce szavai arra emlékeztetnek bennünket, hogy a dolgok – legyenek akár örömök, bánatok, sikerek vagy kudarcok – mind mulandóak. Felemelkednek, majd elbuknak, és végül visszatérnek a forráshoz, ahonnan eredtek.
A „tízezer dolog” nem más, mint a világ sokféle jelensége, az érzések, a vágyak, a gondolatok, a félelmek, a kapcsolatok és az események szövedéke. Egyik sem marad állandó. Amit ma elengedhetetlennek érzünk, holnap jelentéktelen lehet. Ami ma fájdalmat okoz, később bölcsességgé érhet bennünk. És ami most öröm, az is tovatűnik, mint a nyár végi napsugár.
Az Önvaló azonban – a valódi én, a csendes megfigyelő – mindeközben mozdulatlan marad. Ez az a részünk, amelyik nem születik és nem hal meg, amelyik nem azonos a gondolatainkkal, a testünkkel vagy a pillanatnyi hangulatainkkal. Ez a mély, örök jelenlét az, amely képes békében szemlélni, ahogy a dolgok jönnek-mennek. Mint a parton álló tanú, aki nézi a hullámok játékát anélkül, hogy beleveszne az áradatba.
Ez a látásmód felszabadító. Mert amikor felismerjük, hogy minden változik, a ragaszkodás és a félelem is veszíteni kezd az erejéből. Nem kell görcsösen kapaszkodnunk abba, ami jó, mert tudjuk: a változás nem elvesz, csak átalakít. És nem kell rettegnünk attól, ami nehéz, mert tudjuk: az is elmúlik, és valami új formában tér vissza.
A természet ritmusában a mulandóság nem veszteség, hanem törvény. A fák levelei lehullanak, hogy tavaszkor új élet fakadjon. A nap lenyugszik, hogy helyet adjon a csillagoknak, majd újra felkeljen. A mi életünkben is minden tapasztalat, minden öröm és fájdalom egy nagyobb áramlat része.
Amikor túrázom, futok vagy csak egyszerűen leülök egy hegytetőn és figyelem a horizontot, ugyanezt tapasztalom. A gondolatok felemelkednek bennem, majd elcsitulnak, újra és újra. Az érzések jönnek, majd mennek. És valami mélyebb, csendesebb erő bennem mindezt szemléli. Ez a farkas-önvaló, amely ott van a mozgás mögött, túl a hullámok zaján.
Lao-ce szavai arra hívnak, hogy mi is visszataláljunk ehhez a csendes figyelőhöz. Hogy ne a hullámokkal azonosítsuk magunkat, hanem azzal, ami látja őket. Akkor többé nem sodor el sem a siker mámora, sem a kudarc keserűsége. Mert tudjuk: minden visszatér, minden része ugyanannak a körforgásnak. És mi magunk vagyunk az a nyugodt óceán, amelyből minden hullám születik.
Ne a dolgok változását féljük – tanuljunk szemlélni mögöttük az örökkévalót.
