„Előbb csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges, és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen.”
Assisi Szent Ferenc
Van ebben a mondatban valami egészen varázslatos.
Nem harsány, nem grandiózus, nem is ígér gyors sikert. Csendes, alázatos, és mégis benne rejlik az emberi fejlődés egyik legmélyebb törvénye.
Szent Ferenc nem a hőstettekről beszél, hanem arról az útról, amely minden igazi áttöréshez vezet — a fokozatosságról.
Mert a „lehetetlen” sosem valami távoli, ködbe vesző csoda. A lehetetlen mindig a következő lépés mögött lapul. Csak addig tűnik elérhetetlennek, amíg nem kezdesz el menni felé — amíg nem teszed meg az első apró, szükséges dolgot.
Az ember hajlamos álmodozni a nagy eredményekről: lefutni egy maratont, megmászni egy hatezres csúcsot, bejárni a Kékkört, megváltoztatni az életét, meggyógyulni, vagy elérni valami spirituális békét. De a hegy csúcsa sosem az első lépésnél kezdődik — ott, lent, az első cipőfűző megkötésénél, az első korai ébresztő elfogadásánál, az első napnál, amikor még senki sem látja, mit csinálsz.
„Ami szükséges” — ez az a rész, amit a legtöbben halogatnak.
A szükséges az alap. Nem látványos, nem dicsőséges. Viszont mindig kellemetlen. Ez az a szint, amikor csak teszed a dolgod, mert tudod, hogy muszáj. Ez az edzés, amikor fáradt vagy. Ez az a reggeli séta, amikor esik. Ez a tanulás, amikor nincs kedved. Ez a döntés, hogy nem adod fel.
Ha elég sokáig csinálod azt, ami szükséges, egy napon észre sem veszed, de már azt csinálod, ami lehetséges.
Ekkor a tested, az elméd, a szíved elkezd alkalmazkodni. A lehetőségek kitágulnak. A lépéseid már nem fájnak annyira, a hegy nem tűnik olyan meredeknek, a táv már nem rémisztő. És mindaz, amit korábban el sem tudtál képzelni, egyszerre része lesz a mindennapjaidnak.
És amikor ebben az állapotban maradsz elég sokáig, amikor a szükséges és a lehetséges eggyé válik a mindennapi cselekvésben — akkor jön el a pillanat, amit Szent Ferenc „lehetetlennek” nevez.
Ez az a pont, amikor már nem tudod, hogyan történt, de megtörtént.
Felértél a csúcsra, amitől féltél. Lefutottad a távot, amit korábban képtelenségnek tartottál. Megbocsátottál, amit lehetetlennek hittél. Meggyógyultál kívül. Vagy belül.
Megváltoztattad az életed.
És rádöbbensz: a lehetetlen soha nem volt más, csak a lehetséges továbbvitt verziója.
Szent Ferenc mondata valójában nem vallási tanítás, hanem egy életfilozófia a cselekvésről.
Nem a szavak, hanem a tettek útja. A hit útja, de nem templomi hit, hanem abban való hit, hogy a változás lehetséges, ha elkezded.
Hogy nem kell mindent látnod előre.
Elég, ha csak a következő lépést látod — és megteszed.
A világ mindig a cselekvő ember előtt hajlik meg.
Nem azok előtt, akik tudják, hogyan kéne, hanem azok előtt, akik teszik, ami szükséges, ma, most, ebben a pillanatban.
Az ilyen emberből lesz az, aki később „lehetetlen” dolgokat valósít meg — és amikor mások csodálattal néznek rá, ő csak mosolyog, mert tudja: minden egyetlen apró döntéssel kezdődött.
A szükséges tettek napjai rakják le a lehetetlen álmok útját.
És aki nem vár, hanem cselekszik, az előbb-utóbb eléri azt, amire mások csak vágyakoznak.
