„A szavak olyanok, mint a köd, amelyen keresztül kell látnunk.”
zen mondás
Milyen különös, hogy egész életünket szavak között töltjük, mégis a legfontosabb dolgokat szinte lehetetlen kimondani.
A szeretetet.
A fájdalmat.
A gyászt.
A békét.
A csendet.
A szavak szükségesek.
Hidakat építenek emberek között.
Elmeséljük velük a történeteinket, megfogalmazzuk a gondolatainkat, vigasztalunk, bátorítunk, sebeket gyógyítunk – vagy éppen sebeket ejtünk.
De a zen emlékeztet arra, hogy a szavak nem maguk a valóság.
Csak mutatnak valamerre.
Ahogy a térkép sem maga a táj, úgy a szó sem maga az igazság.
Sokszor éppen a szavak akadályoznak meg bennünket abban, hogy valóban lássunk.
Címkéket ragasztunk egymásra: jó, rossz, sikeres, kudarcot vallott, barát, ellenség.
És egyszer csak már nem az embert látjuk, hanem a róla alkotott fogalmainkat.
A ködöt.
Pedig az élet legtisztább pillanatai általában szavak nélkül érkeznek.
Egy hegytetőn állva.
Egy kutya tekintetében.
Egy ölelésben.
Egy hosszú gyaloglás közben.
Egy napfelkeltében.
Vagy amikor egyszerűen csak csendben ülünk, és nincs szükség magyarázatokra.
Talán ezért szeretem annyira az utat.
Több ezer kilométer gyaloglás után az ember lassan rájön, hogy a válaszok nem mindig mondatok formájában érkeznek.
Néha egy madárhang, egy erdei ösvény, egy fáradt, de békés lélegzet többet mond minden bölcs könyvnél.
A zen nem a szavak ellen van.
Csak arra tanít, hogy ne ragadjunk bennük.
Nézzünk át rajtuk.
Mert a köd mögött mindig ott van a hegy.
És a gondolatok mögött mindig ott van a csend.
Talán éppen ott kezdődik az igazi látás.
🐺
