Fel kellett utaznom a munkahelyemre és közben két plusz helyben is elmentem.
Délelőtt még az UltraBalaton emléke volt a kezemben. Az emlékérem, amit az Amnesty International Magyarország irodájában vettem át a csapatban teljesített idei UltraBalaton után.
Egy darab fém csupán és egy kis szövet — mégis mennyi minden van mögötte.
Éjszakai futások.
Kimerültség.
Nevetés.
Holtpontok.
Csapattársak.
A Balaton körüli kilométerek végtelennek tűnő láncolata.
Egy lezárt történet.
Egy újabb bizonyíték arra, hogy az ember sokkal többre képes, mint amit a feje közben folyamatosan próbál elhitetni vele.
Ez a múlt.
Aztán néhány perccel később már a jövő állt előttem.
Felvettem az idei Kinizsi Százas rajtszámát.
Az itinert.
És azt az üres ellenőrző lapot is, amely most még tiszta és érintetlen, de másfél hét múlva már poros lesz, gyűrött, izzadságszagú, pecsétekkel tele — és egy új történetet fog hordozni magában.
Ez a jövő.
Mindig különös érzés ez.
Az egyik út még szinte ott dobog az ember lábában, de a másik már hívja előre.
Talán ezért sem tudom igazán abbahagyni.
Mert itt nincs valódi megérkezés.
A célvonalak csak rövid pihenők két indulás között.
És valahol mélyen pontosan ezt szeretem benne.
Hogy az út soha nem engedi, hogy túl sokáig hátradőljek.
Mindig jön egy új kihívás.
Egy új éjszaka.
Egy új száz kilométer.
Egy új találkozás önmagammal.
Másfél hét múlva újra ott állok majd a rajtban.
100 kilométer lesz majd előttem és 3 100 méter szintemelkedés.
Újra fejlámpa.
Újra erdő.
Újra hajnal előtti csend.
Újra az a bizonyos belső hang, amelyik néha azt suttogja majd: „elég volt.”
És újra az a másik hang is, amelyik csendesen csak ennyit válaszol:
„Menj tovább.”
Mert az ember valójában nem akkor erős, amikor még tele van energiával.
Hanem akkor, amikor már fáradt.
Amikor fáj.
Amikor sötét van.
Amikor nem tud kihez szólni.
Amikor már csak ő marad és az út.
Ott derül ki minden.
Ott derül ki, hogy a szavaink mögött van-e valódi tartalom.
Hogy tényleg képesek vagyunk-e újra felállni.
Újra elindulni.
Újra hinni abban, hogy a következő lépésnek még van értelme.
És talán ezért szeretem ennyire a hosszú utakat.
Mert a világ zaját előbb-utóbb lehalkítják. Lehántják az emberről a szerepeit, az álarcait, a kifogásait.
És a végén nem marad más, csak a valódi önmaga.
Az, aki akkor is megy tovább, amikor már minden szempontból kényelmesebb lenne megállni.
🐺
