„A kiút befelé vezet.”
zen mondás
Van valami nyugtalanító ebben a mondatban.
Mert minden porcikánk az ellenkezőjére van programozva.
Amikor fáj valami, kifelé menekülünk.
Elfoglaljuk magunkat.
Dolgozunk, futunk, beszélünk, zajt csinálunk.
Keressük a megoldást másokban, helyzetekben, új célokban.
Pedig a legtöbb kérdés nem kint született.
És ezért nem is ott fog megoldódni.
A „kifelé” világa tele van válaszokkal –
csak éppen nem a mieinkkel.
A zen nem véletlenül fordítja meg ezt az irányt.
Azt mondja: állj meg.
Ne menj tovább.
Ne keress új ösvényt – ülj le azon, amin vagy.
Mert amit el akarsz kerülni…
pont az az ajtó.
A csend, amitől menekülsz,
nem üresség.
Hanem tér.
A fájdalom, amit elnyomsz,
nem ellenség.
Hanem jelzés.
A félelem, amit kerülgetsz,
nem akadály.
Hanem iránytű.
Amikor befelé indulsz, nem történik semmi látványos.
Nincs taps.
Nincs célkapu.
Nincs térkép.
Csak te vagy.
És minden, amit eddig próbáltál nem észrevenni.
És ez az a pont, ahol a legtöbben visszafordulnak.
Mert könnyebb újra futni.
Könnyebb újra keresni.
Könnyebb újra elhinni, hogy „majd ott kint” megoldódik.
De aki marad…
aki hajlandó végigmenni ezen a láthatatlan úton…
az egyszer csak észreveszi, hogy nincs mit megoldani.
A zaj lecsendesedik.
A kérdések elhalkulnak.
És ami marad, az nem válasz.
Hanem jelenlét.
És ott, abban a csendben derül ki, hogy
nem voltál elveszve.
Csak túl hangos volt a világ körülötted,
hogy meghalld magad.
A kiút nem egy másik hely.
Nem egy másik élet.
Nem egy másik verziód.
A kiút az, amikor végre
nem menekülsz tovább magad elől.
🐺
