🖲 Szelcepuszta ➡️ Derenk ➡️ Szabó-pallag erdészház ➡️ Bódvaszilas ➡️ Bódvarákó ➡️ Martonyi kolostorrom ➡️ Tornabarakony ➡️ Rakacaszend ➡️ Irota
📆2026.08.03.
🚶: 60 km
⛰⬆️: 1 092 m
⛰⬇️: 1 289 m
⏰: 12 h 16 min.
Sum:: 1 790 km (68,9 %)
Ki az, aki keres?
Ma reggel a Szelcepusztai turistaháztól indultam, és kora estére Irotára érkeztem meg. A mai nap végére 49 kilométer került a lábaimba ebben a kegyetlen nyári forróságban. Útközben magam mögött hagytam az Aggteleki-karszt vadregényes világát, és lassan átléptem a Cserehát lankásabb, mégis végtelenül hullámzó vidékére. A nap egyik legkeményebb próbatétele a Szalonnai-hegy megmászása volt. A hőségben minden emelkedő kétszer olyan meredeknek érződik, minden lépésből kettő lesz, és az ember ilyenkor nemcsak a heggyel, hanem saját magával is megküzd. Mire Irotára értem, teljesen kifacsart a nap, de ismét megtapasztalhattam, hogy az út mindig többet ad vissza, mint amennyit közben elvesz.
Sokan úgy tekintenek a spirituális útra, mintha egy hosszú utazás lenne önmaguk felé. Mintha létezne valaki odabent, aki még hiányos, aki még nem érkezett meg, és akinek még számtalan könyvet kell elolvasnia, tanítót kell meghallgatnia, meditációt kell elvégeznie vagy éppen több ezer kilométert kell legyalogolnia ahhoz, hogy egyszer végre teljes legyen. Egész életünkben azt tanuljuk, hogy mindig van egy következő lépcsőfok, egy újabb cél, egy magasabb szint, amit el kell érni. Így aztán a spiritualitást is könnyen ugyanazzá a versennyé tesszük, mint bármi mást. Csak most már nem pénzt, karriert vagy sikert gyűjtünk, hanem megvilágosodást, felismeréseket és spirituális élményeket. De vajon nem ugyanaz az elme játszik velünk, csak ezúttal sokkal kifinomultabb módon?
Mert minden keresés egy hallgatólagos feltételezésből indul ki: abból, hogy most valami nincs rendben. Hogy én még nem vagyok elég jó, nem vagyok elég bölcs, nem vagyok elég érett, és valahol a jövőben létezik egy jobb változatom, akivé majd egyszer válhatok. Ez a gondolat első hallásra egészen ártatlannak tűnik. Hiszen mi baj lehetne a fejlődés vágyával? A zen azonban egy egészen meghökkentő kérdést tesz fel: ki az, aki fejlődni akar? Hol van pontosan az az „én”, amelyik hiányosnak érzi magát? Ha őszintén elkezdjük keresni, furcsa dolog történik. Gondolatokat találunk. Emlékeket. Érzéseket. Vágyakat. Félelmeket. Történeteket arról, kik vagyunk. Amiket magunkról mesélünk másoknak, de ugyanakkor magunknak is. De magát azt a különálló, szilárd „ént”, amely az egész történet főszereplője lenne, sehol sem találjuk. Mintha egész életünkben egy árnyékot próbálnánk utolérni.
És talán itt kezdődik az igazi fordulat. Nem akkor, amikor végre megkapjuk a választ, hanem amikor lassan elengedjük magát a kérdezőt. Amikor ráébredünk, hogy lehet, egész idő alatt nem rossz irányba mentünk, hanem egy olyan célt kergettünk, amely soha nem is létezett. Nem azért, mert a béke elérhetetlen, hanem mert mindig is itt volt. Nem azért, mert a teljességet ki kell érdemelni, hanem mert soha nem vesztettük el. Talán a spirituális út legnagyobb paradoxona éppen az, hogy amíg valaki meg akar érkezni, addig nem veszi észre: amiben meg szeretne érkezni, abból valójában egyetlen pillanatra sem lépett ki.
Pedig milyen nehéz ezt elfogadni. Az elménk ugyanis célokra épül. Mindig a következő pillanatban akar élni. Ha most szenvedek, majd holnap jobb lesz. Ha még elolvasok tíz könyvet, ha még elvégzek egy elvonulást, ha még találok egy „igazi” mestert, ha még végigjárok egy újabb zarándokutat, akkor talán végre megérkezem. Az ego még a spiritualitást is képes a saját túlélésének szolgálatába állítani. Már nem azt mondja: „én vagyok a legsikeresebb”, hanem azt: „én vagyok a legtudatosabb”, „én meditálok a legtöbbet”, „én már értem azt, amit mások még nem”. Csak a díszlet változik, a főszereplő ugyanaz marad. Ezért olyan könyörtelen a zen. Nem simogatja az egót, nem ad neki új identitást. Éppen ellenkezőleg: újra és újra kihúzza a talajt alóla. Minden válasz helyett újabb kérdést ad. Minden kapaszkodót elvesz. Nem azért, hogy elbizonytalanítson, hanem hogy egyszer végre ne maradjon semmi, amibe bele lehet kapaszkodni. Mert talán éppen akkor vesszük észre, hogy soha nem is volt szükség kapaszkodókra.
Sokan azt hiszik, hogy a megvilágosodás valami különleges élmény. Egy állandó boldogság, öröm vagy eksztázis. A zen azonban egészen másról beszél. A megvilágosodás után ugyanúgy esik az eső. Ugyanúgy fáj a térd. Ugyanúgy elfárad a test egy ötven kilométeres nap végén. Ugyanúgy megjelenik a szomjúság, az éhség, a veszteség, a gyász. A különbség nem a világban van, hanem abban, hogy már nincs ott valaki, aki állandóan ellenáll annak, ami történik. A szenvedés nagy része nem magából a fájdalomból születik, hanem abból a belső mondatból, hogy „ennek nem így kellene lennie”. Amikor ez a belső harc elcsendesedik, akkor a valóság ugyanaz marad, de egészen másként tapasztaljuk meg. A hegy továbbra is meredek. Csak már nem ellenség. Az eső továbbra is esik. Csak már nem probléma. Az élet továbbra is változik. Csak már nem akarjuk mindenáron megállítani.
Néha azt érzem, hogy a Kékkör valójában nem Magyarország hegyein és völgyein vezet keresztül, hanem az ember saját elképzelésein önmagáról. Minden nap elvesz valamit abból, aminek korábban jelentőséget tulajdonítottam. Egy idő után már nem az számít, milyen nap van, hány kilométert tettem meg, milyen gyorsan haladok, vagy hányan követik az utamat. Ezek lassan háttérbe szorulnak. Marad egy ember, egy hátizsák, egy ösvény és a következő lépés. És talán pontosan ez az, amire a zen mindig is mutatott. Nem arra, hogy váljunk valaki mássá, hanem arra, hogy hagyjuk végre abba azt a fárasztó próbálkozást, hogy valakivé akarjunk válni. Mert lehet, hogy az egész életünk egyetlen nagy hazatérés. Nem egy helyre. Nem egy célba. Hanem ahhoz a csendes, egyszerű jelenléthez, amely soha egyetlen pillanatra sem hagyott el bennünket.
Sokáig azt hittem, hogy az út valahová vezet. Hogy minden egyes kilométerrel közelebb kerülök ahhoz az emberhez, akivé válnom kell. Hogy valahol a következő hegy mögött, a következő pecsétnél, a következő ezer kilométer után majd végre megtalálom azt, amit keresek.
Aztán egyszer csak felmerült bennem a kérdés:
Ki az, aki keres?
A zen mesterek évszázadok óta ugyanebbe az irányba mutatnak. Nem válaszokat adnak, hanem lerombolják azt, aki kérdez. Ezért olyan különösek a kóanok. Ezért kérdezik: „Milyen volt az eredeti arcod, mielőtt szüleid megszülettek?” Nem azért, mert létezik rá logikus válasz, hanem mert egyszer csak elfárad az elme. Megadja magát. És abban a csendben talán felvillan valami, ami mindig is ott volt.
A Kékkörön is gyakran érzem ezt.
Reggel felveszem a hátizsákot. Elindulok. Egyik lépés követi a másikat. Tíz óra. Tizenkét óra. Ötven-hatvan kilométer.
És van, hogy egyszer csak eltűnik az, aki gyalogol.
Nem misztikus élmény ez. Inkább végtelenül egyszerű. Már nem én viszem a hátizsákot. Már nem én küzdök a dombokkal. Már nem én akarok célba érni. Csak történik a gyaloglás. A lábak mennek. A levegő áramlik. A madarak énekelnek. Az erdő létezik. A fájdalom is létezik. De az a belső hang, amely állandóan kommentál, összehasonlít, ítélkezik, egy időre elhallgat.
Talán ezért szeretem ennyire a hosszú utakat.
Nem azért, mert különleges emberré tesznek. Éppen ellenkezőleg. Lassan elveszik mindazt, amiről azt hittem, hogy én vagyok. A szerepeimet. A történeteimet. A sikereimet. A kudarcaimat. A bizonyítani vágyásomat.
Rétegenként hullik le minden.
És a végén nem marad egy „jobb ember”.
Csak a csend.
A zen szerint a megvilágosodás nem valami rendkívüli esemény. Nem fények, nem látomások, nem természetfeletti élmények. Hanem annak felismerése, hogy soha nem voltál külön attól, amit kerestél.
Olyan ez, mint amikor valaki egész életében a szemüvegét keresi, miközben végig az orrán van.
Milyen különös… éveken át keressük a békét, miközben maga a keresés tart távol tőle. Keressük Istent, az igazságot, önmagunkat, a boldogságot. És közben fel sem merül bennünk, hogy talán nem messzebb kell menni, hanem megállni.
A Kékkör végén sem fogok megérkezni önmagamhoz.
Mert nincs olyan pont a térképen, ahol önmagam várna rám.
Csak annyi történik majd, hogy egy út véget ér. És talán egy új kezdődik.
De az, aki most írja ezeket a sorokat, ugyanaz, aki az első lépés előtt volt. A különbség legfeljebb annyi, hogy talán kevesebb történetet hisz el magáról.
Ez a szabadság.
Nem az, hogy mindent elértünk.
Hanem hogy már nem kell semmit elérnünk ahhoz, hogy teljesek legyünk.
Nincs út.
Nincs kereső.
Soha nem is volt.
Csak ez a pillanat.
És ez a pillanat mindig otthon volt.
🐺
