🖲 Szekszárd ➡️ Grábóc ➡️ Szálka ➡️ Mórágy ➡️ Bátaapáti ➡️ Apátvarasd ➡️ Óbánya
📆2026.07.05.
🚶: 61 km
⛰⬆️: 1 556 m
⛰⬇️: 1 371 m
⏰: 13 h 51 min.
%: 10,7 %
Vajon reccsen egy kidőlő fa akkor is, ha senki nem hallja?
Ma Szekszárdról gyalogoltam el egészen Óbányáig. Hatvanegy kilométer lett a nap vége. Az utam keresztülvezetett a Szekszárdi-dombságon, a Völgységen, majd a Geresdi-dombságon is. Hosszú órákon át szinte teljesen egyedül haladtam. Nem találkoztam senkivel. Csak az erdő volt, az ösvény, a lépteim és a gondolataim.
Egyszer csak hatalmas reccsenés hasított a csendbe. Olyan erővel szólt, hogy ösztönösen megálltam. Néhány másodperc múlva tompa robaj következett. Egy öreg fa kidőlt. Nem is olyan messze tőlem.
Sokáig néztem abba az irányba. Arra gondoltam, hogy ha néhány perccel korábban érek oda, talán éppen előttem történik. Ha néhány perccel később, már csak a földön fekvő törzset látom, és soha nem tudom meg, hogy néhány pillanattal korábban még állt.
Napközben egy egészen más gondolat is motoszkált bennem. Olyan hosszú órák teltek el ismét úgy, hogy egyetlen emberrel sem találkoztam. Nem volt senki, aki látta volna, hogy ott vagyok. Nem készült fénykép, nem volt videó, nem volt tanúja annak, hogy éppen átszelem az erdőt. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy ezen mosolygok.
Vajon ilyenkor is gyalogolok?
Vagy csak akkor válik valósággá az utam, amikor valaki meglát? Amikor egy szembejövő rám köszön, amikor egy autós integet, vagy amikor este megírom ezt a bejegyzést?
Persze tudom, hogy gyalogoltam. A kilométerek ott vannak a lábamban. A por ott van a cipömön. A fáradtság ott van az izmaimban.
Mégis különös játék ez a gondolattal. Eszembe juttatta a kvantumfizika egyik legismertebb gondolatát, amely szerint vannak jelenségek, amelyek csak a megfigyelés pillanatában öltenek számunkra konkrét formát. Nem azért, mert az erdő a kvantumfizika törvényei szerint működne, hanem mert ez a gondolat emlékeztet arra, milyen különös kapcsolat van a valóság és a megfigyelő között.
És ugyanígy jutott eszembe az ősi filozófiai kérdés is.
Ha egy fa kidől az erdőben, és nincs ott senki, aki hallaná, vajon ad-e ki hangot?
A fa biztosan megfeszült. A törzs biztosan megreccsent. A levelek biztosan felzúgtak. A levegő rezgésbe jött. Fizikai értelemben minden megtörtént. De a hang, ahogyan mi ismerjük, csak akkor születik meg, amikor valaki meghallja.
Aztán rájöttem, hogy talán az életünkben is sok minden ilyen.
A legtöbb fontos dolog nem a közönség előtt történik. Nem akkor, amikor tapsolnak. Hanem akkor, amikor senki sem figyel.
A jellem nem akkor épül, amikor mások látnak bennünket. Hanem akkor, amikor teljesen egyedül döntünk arról, hogy merre tesszük meg a következő lépést. Amikor senki sem ellenőrzi, hogy becsületesek vagyunk-e. Amikor nincs kitől elismerést várni.
Talán ezért szeretem ennyire ezeket a magányos erdei utakat.
Mert itt nincs szerepjáték. Nincs közönség. Nincs kinek bizonyítani.
Csak az út van.
És én.
Ma egy kidőlő fa tanított meg arra, hogy a világ legfontosabb dolgai talán akkor is megtörténnek, amikor senki sem látja őket. Ahogy az erdő csendben éli a maga életét, úgy mi is akkor formálódunk a leginkább, amikor nincs rajtunk kívül senki, aki tanúja lenne annak, kik is vagyunk valójában.
Talán az igazi kérdés sem az, hogy hallatszik-e egy kidőlő fa hangja, ha senki sincs az erdőben.
Hanem az, hogy kik vagyunk mi akkor, amikor senki sem lát bennünket
„Anélkül, hogy jóra vagy rosszra gondolnál, mutasd meg eredeti arcodat – azt az arcodat, amelyet még szüleid születése előtt viseltél.”
Zen koan
Reccs!
🐺
