– Megállás?
Nem tudom, mit értesz megálláson, Szerápion.
Aki úton van, áll.
Csak az áll igazán,
aki úton van.
Aki egyszer eltökélte,
hogy útnak indul, attól fogva áll.
Magában, mélyre gyökerezve,
s minden lépéssel még mélyebbre.
Úgy halad, hogy haladtában, valahol, mozdulatlan.
Hogy nőttön nő valami titkos központ felé, míg lép, előre mindig, a titkos Cél felé.
S a kettő végül, valahol összeér.
Saját magába ér, ha célhoz ér, Szerápion.
S amíg ülünk s nézzük a tengert, a mozgót és a mozdulatlant (bár a mozgó is mozdulatlan, s a mozdulatlan is mozog) – amíg ülünk, mondom, egyben megyünk is, ha a csöndet halljuk, s látni tudunk, ott, ahol semmi sincs
mások szerint, világokat, Szerápion.
Mit tudhatod, a szem, mely mint a szobroké, üresen néz a végtelenbe, kőmereven és mozdulatlanul (úgyhogy hiába löksz felé öklöt, követ vagy bármi mást, hogy megvakítsd vagy
reflexeit próbáld: pillája meg se rezzen) – mit tudod, mit lát a szobrok élő kőszeme, egyáltalán hová tekint: a távolba, vagy befelé?
Halad, és figyeli a belső lépteket.
Mindig a belső lépteket figyeld, míg álltodban haladsz, s haladva állsz, Szerápion.”
Rónay György: Szerápion legendák (részlet)
