Mához pontosan három hónap múlva, július 1-jén, szerdán, reggel 7 óra előtt elindulok.
Itthonról.
Szegedről.
Elindulok egy útra, amely körbeér Magyarországon.
És talán egy kicsit bennem is.
Ha minden a terv szerint alakul, augusztus közepére érek majd haza.
Ez 55 nap az úton.
Ahhoz, hogy ez sikerüljön, minden egyes nap átlagban 47 kilométert kell mennem.
Nem egy napig.
Nem egy hétig.
Ötvenöt napon keresztül.
Majd meglátjuk.
A Kékkör nem verseny.
De aki egyszer végigmegy rajta, az tudja, hogy valójában mégis az.
Nem mások ellen.
Hanem önmagunkkal.
A fáradtsággal.
Az időjárással.
A kételyekkel.
Azzal a hanggal a fejünkben, amely néha azt mondja:
„Talán ez most túl sok.”
Sokan kérdezik, miért csinál ilyet az ember.
Miért indul el valaki több mint 2500 kilométerre gyalog.
Miért vállal napi közel ötven kilométert hegyen, erdőn, mezőn, esőben, hőségben, sárban.
A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk.
Mert ott kezdődik az élet, ahol a kényelmünk véget ér.
Van, aki abbahagyja, mert nehéz.
Van, aki pedig éppen azért csinálja, mert nehéz.
De valójában a nehézség sokszor csak egy gondolat.
Egy történet, amit az elménk mesél.
Ezért mondom mindig magamnak:
Ne hozd létre a „nehezet”.
Csak menj tovább.
Egy lépés.
Aztán még egy.
A hegyek sem egyetlen lépéssel kerülnek mögénk.
Ha valaki szeretne csatlakozni, már az első napon is megteheti.
Aki jönne velem Szatymazig – ahol valójában rálépek majd a Kékkör útvonalára – vagy akár egy kicsit tovább is, az július 1-jén reggel 7 órakor tud csatlakozni.
Találkozó:
Szeged, Kecskéstelepi vasúti átjáró.
Innen indulunk.
Aztán egyszer csak elfogy a város.
Elfogynak az utcák.
És elkezdődik az út.
Az erdők.
A hegyek.
A hosszú, csendes kilométerek.
És velük együtt az a különös állapot is, amit csak azok értenek igazán, akik már mentek nagyon messzire gyalog:
amikor a világ egyszerűvé válik.
Lépés.
Légzés.
Horizont.
A visszaszámlálás elkezdődött.
3 hónap.
Egyetlen lépésre az indulástól.
A többi majd kiderül az úton.
Tik-tak, tik-tak, tik-tak…
🐺
