Március 1.
Pontban egy hónap múlva újra elindulok a Kékkörön.
Nem azért, mert könnyű.
Hanem pontosan azért, mert nem az.
Tavaly már nekivágtam.
És nem sikerült.
A 41%-nál, egy sérülésnél meg kellett állnom.
Nem akartam.
De volt egy pont, ahol a test kimondta azt, amit az akarat már nem tudott felülírni.
Az út akkor véget ért.
Bennem viszont nem zárult le.
Most visszatérek.
Nem ugyanaz az ember vagyok már,
nem ugyanazzal a hittel,
nem ugyanazzal az elvárással.
Ez egy nem hivatalos rekordkísérlet lesz ismét.
A cél egyszerű:
a Kékkört túrázva, 57 napnál rövidebb idő alatt teljesíteni (ez most a nem hivatalos rekord).
A valódi terv – a napok száma, a tempó – maradjon az út titka.
Erről majd később.
Ez az út nehéz lesz.
Testileg: fáradtság, fájdalom, kidörzsölődés.
Lelkileg: kétely, csend, önmagammal való találkozás.
Szellemileg: elengedés, alázat, jelenlét.
A Kékkör nem enged hazugságot.
Nem érdekli, ki voltál tegnap.
Csak azt kérdezi: itt vagy-e most.
Március közepén két napra meg kell szakítanom az utat.
Egy fontos céges meeting miatt Budapestre utazom majd.
Amikor vége, visszatérek pont oda, ahol abbahagytam,
és onnan megyek tovább.
Nem újrakezdés lesz.
Folytatás.
Az utat az alábbi öt elv mentén járom be
(részletesen itt: maganyosfarkas.hu/kekkor):
– jelenléttel és átláthatósággal
– kapcsolódásra nyitottan
– egy jó ügyet is szolgálva
– a természetet és életet tisztelve
– az út energiáját felajánlva
És van még valami.
Ez az út nem magányos hőstörténet.
Ha útközben bárki tud segíteni
étellel, itallal, egy éjszakai szállással,
azt hálával fogadom.
Egy falat, egy korty, egy pihenőhely
néha többet ad, mint erőt:
emlékeztet arra, hogy nem vagyunk egyedül.
Nem tudom, hol lesz a legnehezebb.
Nem tudom, mikor jön el az a pillanat,
amikor megint meg kell kérdeznem magamtól:
miért vagyok itt.
De tudom, hogy mennem kell.
A farkas nem azért indul el, mert biztos a zsákmányban.
Hanem mert hallja az erdőt.
És én hallom.
