Amikor a farkas megáll.
Nem a félelem miatt, hanem a bölcsességből.
Csütörtök hajnalban torokfájásra ébredtem.
Már félálomban is ott volt a fájdalom, mint egy halk figyelmeztetés.
Reggelre folyt az orrom, köhögtem.
Tegnap, péntek reggel pedig már erősebben fájt a torkom, az izmaim, minden köhögésnél úgy éreztem, mintha leszakadna a derekam.
A fejem is fáj, az arcom tele van, a testem nehéz.
Hőemelkedés, láz nincs.
Nem dráma ez.
Nem összeomlás.
Csak egy nagyon világos jel.
Valószínűleg influenza.
És ezzel együtt egy döntés.
Összekészítettem a felszerelést, de végül másként döntöttem…
Aki ismer, tudja:
nem szokásom feladni dolgokat.
Ha elindulok, végigmegyek.
Ha nehéz, lassítok.
Ha fáj, alkalmazkodom.
De van egy pont, ahol a kitartás már nem erény,
hanem makacsság.
És van egy pont, ahol a bátorság nem az, hogy mész tovább, hanem az, hogy megállsz.
Most ez a pont jött el.
A Téli Mátra nem kér könyörületet
A Téli Mátra XL nem egy könnyű túra.
Nem egy „majd lesz valahogy” nap.
Ez a Mátra legőszintébb arca:
hideg, hosszú, kíméletlen.
Mátrafüred – Mátraszentimre – Galyatető – Kékes – vissza Mátrafüredre.
Negyvenegy kilométer.
Sok szint.
Tél.
Hó.
Jég.
Sár. Rengeteg sár.
Ez a túra testileg, lelkileg és szellemileg is jelenlétet követel.
Nem engedi, hogy félig ott legyél.
És én most nem vagyok ott teljesen.
Ez most felelős döntés.
Nem azért nem indulok el, mert félek.
Nem azért, mert kényelmetlen.
Nem azért, mert „nehéz”.
Hanem azért, mert most a testem azt mondja:
állj meg.
És én most megfogadom ezt.
Ez nem feladás.
Ez tisztelet.
Tisztelet a test felé, ami eddig vitt.
Tisztelet az út felé, ami nem játék.
Tisztelet önmagam felé.
A Mátra már adott sokat.
Ott voltam a Mátrabércen tavaly tavasszal.
Ott voltam az Őszi Mátra útjain.
Kicsit már ismerem ezt a hegységet.
Tudom, mit kér.
És tudom, mit ad vissza.
Éppen ezért szerettem volna most a Téli Mátrát is teljesíteni.
Hogy teljes legyen a kör.
Hogy minden arcát lássam.
De nem minden kör zárul be akkor, amikor szeretnénk.
A farkas tud várni.
A farkas nem rohan neki a viharnak betegen.
Nem bizonyít.
Nem hősködik.
Megáll.
Behúzódik.
Gyógyul.
És tudja, hogy a hegy jövőre is ott lesz.
Én is tudom ezt.
Most pihenek.
Gyógyulok.
Elfogadom, ami van.
A Téli Mátra nem megy sehova.
És én sem.
Csak most egy kicsit csendben maradok.
És ez is az út része.
🐺🏔️🏃♂️🦿
