Vannak napok, amikor a farkas is leül.
Nem fut, nem üvölt, nem keres új ösvényt.
Csak ül… és néz a sötétbe.
Mert tudja, hogy a sötét nem üres — benne élnek azok, akik már nincsenek itt.
November elseje nem a gyász napja.
Hanem a visszhangé.
Azé a csendé, amiben meghalljuk azokat, akik egykor velünk léptek az ösvényen, de már a túloldalon járnak.
Az elődeink, akik utat vágtak nekünk a bozótban.
A barátaink, akik elköszönés nélkül mentek tovább.
A kutyáink, akik a lelkük egy darabját itt hagyták a lábnyomaikban.
Mind-mind ott vannak a szélben, ami végigfut a fák között.
A csillagokban, amik este felgyúlnak.
És a szívünkben, ami minden dobbanással egy nevet idéz.
A farkas nem fél az elmúlástól.
Tiszteli.
Mert tudja, hogy a halál nem az út vége — csak egy másik ösvény kezdete.
A szellem, ami egykor velünk járt, most a fák között suhan, a patakok fölött úszik, a hegyek mögül néz vissza.
És ha megállunk egy pillanatra… tényleg érezni lehet, hogy nincs messze.
Csak épp egy lélegzetnyire.
Ma este gyertyát gyújtok mindenkiért, aki már nem tud.
Azokért is, akiket ismertem, és azokért is, akiket csak éreztem.
Minden láng egy név.
Minden fény egy emlék.
És minden pislákolás egy üzenet odaátról:
„Ne sírj. Itt vagyok. Csak előtted járok egy kicsivel.”
A farkas tudja, hogy semmi sem vész el.
A test elporlad, de a szeretet — az nem ismer határt.
Az tovább vándorol bennünk, a szavainkban, a tekintetünkben, az ölelésekben, a történeteinkben.
Minden egyes lépésünkkel valakit tovább viszünk magunkban.
Egy hangot, egy illatot, egy mosolyt.
És így nem hal meg senki, amíg emlékeznek rá.
Ma este, mikor leülök a gyertyaláng mellé,
tudni fogom: nem vagyok egyedül.
Azok, akiket szerettem és azok, akiket talán még szeretni sem volt időm mind itt lesznek velem.
És ahogy a láng táncol a sötétben, a farkas újra üvölt.
Nem fájdalomból, hanem hálából.
Mert tudja: a csillagok sem alszanak.
Csak onnan ragyognak, ahová majd egyszer mi is hazatérünk.
