„Ez az.
De ha túlságosan próbálod megtartani, már nem az.”
Zen mondás
Ez az.
Ez a pillanat.
A most.
De abban a pillanatban, amikor meg akarod ragadni, amikor szavakat keresel rá, amikor meg akarod őrizni – már el is veszett.
A Zen nem a „megértésről” szól, hanem az átélésről. Nem a szavakról, hanem a csendről, ami közöttük van.
A víz, ami a bambuszból csordogál, mindig ugyanoda hullik, mégsem ugyanaz soha. A levelek sodródnak, lebegnek, majd eltűnnek – ahogy a gondolataink is. És ha megpróbálod megállítani a víz mozgását, megszűnik víz lenni.
Ha megpróbálod megőrizni a pillanatot, megszűnik pillanatnak lenni.
Az ember hajlamos „emléket” gyártani a jelenből. Lefotózni, elraktározni, analizálni, kielemezni, elmesélni.
Mint amikor nézed, ahogy a vízcsepp hull a kőedénybe — de közben már azon jár az elméd, hogy milyen szép, milyen mély, mit jelenthet. És mire észbe kapsz, a csepp már elérte a vizet, a fodrok elhaltak, a pillanat elszállt.
A Zen tanítása egyszerű, mégis megfoghatatlan:
„Ez az.”
Nem több, nem kevesebb.
Nem holnap, nem tegnap.
Nem valahol máshol, nem valaki más életében.
Hanem most.
De amikor elkezded „keresni” az „ez az”-t — akkor már nincs ott.
A keresés maga a távolság.
A megértés vágya a köd.
A birtoklás igénye a veszteség magja.
Ezért a gyakorlás nem más, mint visszatérés a legegyszerűbb dologhoz: a lélegzethez, a vízcsepphez, a napfényhez a kövön.
Nem kell hozzá semmi különös.
Csak engedni, hogy legyen.
És abban a pillanatban, amikor abbahagyod az „akarom” szót, amikor nem próbálsz többé megfogni, nem próbálsz többé lenni valaki, csak vagy —
akkor derül ki, hogy ez az egész világ mindig is ott volt.
Pontosan itt.
Pontosan most.
Ez az.
De ha túlságosan próbálod megtartani — már nem az.
