Semmi sem tudja legyőzni azt az embert, aki vissza tud mosolyogni a fájdalomra
A farkas ma hajnalban, egy héttel az előző túrája után, hajnali négy óra előtt kelt.
Kivitte a kutyáit sétálni, megetette őket, majd kocsiba ült, és két és fél órát vezetett Mátraszentimréig, ahol a rajt és a cél is volt — a Mátrai Általános Iskolában.
Innen indult el az Őszi Mátra teljesítménytúra 45 kilométeres távján.
Ez a túra különleges, mert három különálló körből áll:
egy 20 kilométeres, egy 15 kilométeres és egy 10 kilométeres szakaszból.
Mindegyik ugyanott kezdődik és ugyanott ér véget, az iskolánál kialakított versenyközpontban.
Én jó magam most a 45 km-es távra vállalkoztam, vagyis mindhárom kört végigcsináltam.
Ez a felépítés viszont magában hordoz egy nagy kísértést: kétszer is visszatérsz a rajthoz, és kétszer ott a kis ördög, aki azt suttogja: „most elég volt… ne menj tovább.”
És igen, ez bennem is megszólalt. Ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy milyen kényelmes lenne most beülni az autóba, és hazamenni.
De nem tudott megkísérteni.
Mosolyogtam egyet, vettem egy mély levegőt — és mentem tovább.
Mert tudtam, miért vagyok itt.
Mert bár a testem mozgott előre, a fájdalom is jött velem.
Egy héttel az előző túrám után az Achilles-ín gyulladásom még mindig nem múlt el — hiába pihentettem, masszíroztattam, dolgoztam rajta.
És az előző túrán szerzett vérhólyag a bal sarkam belső felén is még gyógyulófélben volt.
De az ember nem mindig akkor indul útnak, amikor minden rendben van.
Nincs is ilyen.
Nincs „tökéletes pillanat”, nincs „tökéletes időzítés”.
Nem érdemes várni a „mi lenne, ha”-kra — mert a végén csak az marad, hogy „mi lett volna, ha”.
Útra kell kelni akkor is, amikor fáj, amikor bizonytalan vagy, amikor nem ideális — mert éppen ezektől válik valódivá az út.
Ilyen hosszú távú túrákon nem az a kérdés, hogy fájni fog-e valami — mindig fáj.
A kérdés csak az, hogy mikor kezd el fájni, mennyire, és te meddig bírod.
Aki messzire jut, az nem azért jut el addig, mert nem érzi a fájdalmat, hanem mert megtanul barátságban lenni vele.
Mert valójában minden hosszú út erről szól: a fájdalom tűréséről, az elme fegyelméről és a szív kitartásáról.
Az első kört, az első 20 kilométert böjtben tettem meg.
Ismét.
Csak tiszta víz, nulla kalória.
Mint egy mantra — minden érző lényért.
Mint máskor is.
A terep ezúttal is kemény volt: sziklás, egyenetlen, helyenként kitett, a emelkedők és lejtők is könyörtelenek.
De végül, 8 óra 41 perc alatt sikerült befejeznem a túrát.
És bár a testem fáradt volt, a lelkem csendes — mert minden lépés mögött ott volt az akarat, ami újra és újra fel
A Mátra most is megtanított valamire.
Arra, hogy nem mindig az győz, aki a leggyorsabb, hanem az, aki nem hátrál meg, amikor fáj.
És arra is, hogy a mosoly néha erősebb, mint az izmok.
Ma is igaz volt:
Semmi sem tudja legyőzni azt az embert, aki vissza tud mosolyogni a fájdalomra.
A farkas újra úton volt — és győzött.
Nem másokat győzött le, mert másokat soha nem akar legyőzni.
Csak önmagát. Ismét. Ahogy máskor is.
