Minden teljesítménytúra, minden futóverseny után van valami, ami nem csak egy darab papír, nem csak egy kitűző vagy egy érem.
Egy emlék. Egy jel. Egy darabka abból az útból, amit bejártam.
Az utolsó túrám, az utolsó futásom emlékét – az oklevelet, a kitűzőt, az érmet vagy bármit, amit kaptam – mindig ott hagyom az íróasztalomon magam mellett.
Nem azért, hogy hivalkodjak vele.
Hanem azért, hogy emlékeztessem magam.
Arra, hogy mire voltam képes akkor, amikor nehéz volt.
Hogy miért indultam el akkor is, amikor más talán megállt volna.
Arra, hogy a test fáradhat, de a lélek csak erősödik.
Ott van előttem ez az egy apró tárgy — hetekig, néha egy teljes hónapig is — amíg el nem jön a következő kihívás, a következő rajt.
Akkor kerül csak le az asztalról, amikor újra felveszem a hátizsákot, vagy megkötöm a cipőfűzőt.
Mert addig ő a jel.
A csendes üzenet, ami azt mondja: „Ha akkor ment, most is menni fog.”
Sokszor ülök így az asztalomnál — talán egy fáradt nap végén, vagy egy új túra tervezése közben — és csak ránézek erre az egyetlen emlékre.
Nem kell semmit mondania.
Elég, hogy ott van.
Mint egy halk farkasüvöltés valahol a távolban: emlékeztet arra, ki vagyok.
Mert ezek a jelek nem a múltat dicsőítik.
A jövőt jelölik ki.
Azt mondják: minden célvonal után ott vár egy újabb rajt.
Így él velem minden út – egy ideig.
Aztán átadja a helyét a következőnek.
És én újra elindulok.
A végtelen felé.
Mint mindig.
