„Ha valóban mélyen megérintesz egy virágot,
akkor megérinted az egész kozmoszt.
A kozmosz nem egy és nem sok.
Ha egyet megérintesz, sokakat érintesz,
és ha sokat megérintesz, akkor megérinted az egyet.”
Thich Nhat Hanh
Egy virág…
a tenyérben.
Nem csak szirom.
Nem csak szín.
Nem csak illat.
Benne van a nap fénye.
Benne van az eső cseppje.
Benne van a föld minden ásványa.
Benne van a csillagok halála,
és újraéledése.
Amikor megérinted,
nem a virágot érinted.
Az egész világot éred el.
És a világ is elér téged.
A „kozmosz nem egy és nem sok.”
Ez nem rejtvény.
Ez nem logikai feladvány.
Az „egy” túl kicsi szó.
A „sok” túl szűk fogalom.
A valóság a kettő között és túl van mindkettőn.
Mint a hullám és a tenger.
Nem lehet szétválasztani őket.
De nem is lehet egybemosni.
Mindkettő igaz.
És egyik sem teljes a másik nélkül.
Minden érintés hullámot kelt.
Egyetlen szó, egyetlen mozdulat.
És a hullám elér messzire,
tovább, mint gondolnád.
Ahogyan a farkas lép az erdőben,
csöndesen, mégis nyomot hagyva.
Ahogy a talaj érzi a súlyát.
Ahogy a levegő megmozdul körülötte.
Ahogy a fák meghallják a neszt.
Az érintés mindig több,
mint amit a szem lát.
Ha megérintesz egy virágot,
megérinted az eget.
Ha megérintesz egy embert,
megérinted a történetét.
És ha szeretettel érsz a világhoz,
az egész kozmoszban visszhangzik.
A kérdés nem az,
hogy érintünk-e.
A kérdés csak az:
milyen érintést hagyunk magunk után?



