„A menny és a pokol nem helyek, hanem lelkiállapotok, amelyeket magunkban hordozunk.
A béke vagy a szenvedés nem a világból fakad, hanem abból, ahogyan találkozunk vele.
A csendes elme a legegyszerűbb pillanatban is meglátja a mennyországot; a nyugtalan lélek még a könnyűségben is kínokat talál.
Mi vagyunk a kapuőrök – minden gondolat, minden reakció vagy a menny, vagy a pokol kapuját nyitja meg.”
Gyakran gondoljuk, hogy a boldogság, a megváltás vagy éppen a szenvedés valahol kívülről érkezik hozzánk. Várjuk a körülményeket, hogy kedvezőbbek legyenek, a világot, hogy jobbá váljon, vagy az embereket, hogy másként viselkedjenek. Pedig a mennyország és a pokol nem egy távoli hely, ahová majd egyszer belépünk – hanem olyan valóság, amit nap mint nap megélünk saját elménkben.
A béke, amelyet keresünk, sosem a zajok teljes hiányát jelenti, hanem azt, hogy meg tudunk maradni középen akkor is, amikor körülöttünk vihar tombol. Aki csendesíteni tudja az elméjét, annak egyetlen pillantás az égre, egy szellő érintése, vagy a fák susogása is maga a mennyország. Ugyanakkor, aki tele van elégedetlenséggel, félelemmel vagy haraggal, az a legnagyobb jólétben, kényelemben és bőségben is gyötrődik – mintha pokolban élne.
Ezért olyan fontos, hogy felelősséget vállaljunk a saját gondolatainkért. Minden belső szó, minden kimondott mondat, minden apró reakció olyan, mint egy kulcs, amely megnyitja az egyik vagy a másik kaput. Ha türelmet és együttérzést választunk, a mennyország tárul fel előttünk. Ha a haragot és az ítélkezést, akkor önként lépünk a pokol lángjai közé. Nem mások döntenek helyettünk – mi magunk vagyunk a kapuőrök.
Az út persze nem egyszerű. A világ próbára tesz bennünket, a nehézségek időről időre kopogtatnak. De minden akadály egy lehetőség is: hogy felismerjük, mi döntünk arról, hogyan reagálunk. Amikor elbukunk, újra felállhatunk, amikor megbántunk valakit, újra kezdhetünk, amikor eltévedünk, visszatérhetünk. És minden újra kezdés egy apró lépés a mennyország felé.
A legnagyobb szabadságunk abban rejlik, hogy választhatunk. Nem mindig azt, hogy mi történik velünk, de mindig azt, hogy hogyan találkozunk vele. Így válik világossá: a menny és a pokol nem a halál után vár ránk, hanem itt és most, bennünk születik meg – minden egyes pillanatban.
