🖲 Sárvár ➡️ Gérce ➡️ Rózsáskerti erdészház ➡️ Hidegkúti vadászház ➡️ Káld ➡️ Hosszúpereszteg ➡️ Szajki-tavak
📆2025.06.23.
🚶: 40 km
⛰⬆️: 328 m
⛰⬇️: 317 m
⏰: 9h57min
Sum: 924 km
%: 33,8%
Túl a táv 1/3-án.
Néha rendben van gyengének lenni
Vannak napok, amikor nem a kilométerek száma a legnagyobb kihívás. Nem az emelkedők, nem a tűző nap vagy a szakadó eső. Hanem az, ami belül történik.
Ma egy ilyen nap volt.
Gyalogoltam, ahogy minden nap. Léptem előre, ahogy már ezerszer. És mégis… valami megmozdult bennem. Egy apró repedés a páncélon, amin keresztül előtört valami, amit talán túl régóta próbáltam elhallgattatni: a gyengeség. A fájdalom. A kimerültség. Az emberi érzések.
És tudod mit? Rendben van ez így is.
Rendben van az, ha néha megállsz, és azt mondod: „Ez most sok.”
Rendben van, ha megfájdul a szíved attól, hogy mennyire hiányzik valaki.
Rendben van, ha legördül egy könnycsepp az arcodon, miközben senki sem lát.
Rendben van, ha nem vagy erős. Mert az erő nem abban van, hogy mindig mosolyogsz, hogy mindig menni tudsz, hogy soha nem törsz meg. Az igazi erő abban van, hogy mersz gyenge is lenni.
A farkas is, ha sebet kap, visszavonul az erdő mélyére. Nem azért, mert feladta – hanem azért, mert gyógyulnia kell. Mert ő is csak egy érző lény, aki néha vérzik, néha fájdalmai vannak, néha sír. És amikor eljön az idő, újra előlép. Újra fut, újra üvölt. De nem ugyanaz már – hanem egy bölcsebb, mélyebb farkas. Egy túlélő.
Én is ma ilyen vagyok. Egy kicsit gyengébb. Egy kicsit törékenyebb. És ezzel együtt: egy kicsit igazibb.
Nem kell mindig bírni. Nem kell mindig erősnek látszani. Néha a legbátrabb tett az, ha kimondod: „Most fáj.” És ha engeded, hogy a könnyek lemossák rólad a feszültséget, a félelmet, a csöndben hordozott terhet.
Ez az út nemcsak a lábam nyomát őrzi. Hanem a könnyeimet is. Azokat, amiket senki nem lát, csak a fák, csak a szél, csak az ég. És talán az univerzum is egy kicsit megértőbben néz rám ezekben a pillanatokban.
Mert néha az út tanítása nem abban van, hogy meddig mész el, hanem abban, hogy mit mersz megérezni közben.
És talán éppen ebben rejlik az út legnagyobb ajándéka: hogy nemcsak erősebbé formál, hanem emberibbé is. Hogy nemcsak az állóképességet méri, hanem a szíved nyitottságát is. Hiszen aki csak izomból gyalogol, az csak a tájat járja be. De aki a lelkével halad, az önmagát fedezi fel újra és újra – még a legsebezhetőbb pillanataiban is.
Egy könnycsepp az arcon nem a gyengeség jele, hanem annak bizonyítéka, hogy még mindig él benned valami mély, ősi érzékenység. Hogy még mindig kapcsolatban vagy azzal a világgal, amely nemcsak hegyekből és erdőkből áll, hanem érzésekből, veszteségekből és reményekből is. És ez a világ – bármennyire is fájdalmas néha – az, ami igazán méltóvá teszi az utat.
„Aki mer gyengének is lenni, az valójában már erősebb, mint bárki más az úton.”
Az Út Magányos Farkasa
