Amikor útnak indulok a Kékkörön, nem a több mint 2500 kilométer lebeg a szemem előtt. Az túl sok lenne. Túl nehéz. Túl messzi. Ehelyett csak az első kilométerre gondolok. Aztán a következőre. Mindig csak egy lépésnyit előre.
Túrázni olyan, mint farkasként haladni az erdőben. A farkas nem számol a még előtte álló kilométerekkel. Nem agyal azon, mennyi van még hátra. Csak figyel, lép, halad. A pillanatban van. Szimatol, hallgat, mozdul – ösztönösen és kitartóan. Nem rohan. Nem kérdez. Tudja, hogy odaér, ahová kell.
Igaz, hogy az a tervem, hogy az átlagosnál gyorsabban megyek majd, de tudom, hogy a Kékkör nem egy sprintpálya. Ez egy belső út is lesz. És amikor nehéz lesz – mert lesz –, emlékeztetem magam: csak egy kilométert kell mennem. Nem többet. Nem kevesebbet. Egy kilométert. Az mindig menni fog.
Az első kilométer lehet, hogy esőben lesz. A második talán a tűző napon. A harmadiknál szembejön egy őz. A negyediknél megállok, mert a csend belém hasít. És így haladok majd. Mint egy farkas, aki nem a térképet nézi, hanem az ösztöneire hallgat.
Aki messzire megy, annak a lépéseire kell figyelnie. Mert nem a távolság számít, hanem a kitartás. És a figyelem. És az, hogy mindig csak egy kicsit előre nézzek – nem az egész útra, csak a következő kanyarig. A következő dombra. A következő kilométerre.
Így lesz a Kékkörből nemcsak egy nagy kör, hanem ezer kis történet egymás után.
És ha elfáradok, eszembe jut majd: a farkas nem adja fel. Csak megy tovább.
„A farkas nem kérdezi, messze van-e még. Csak lép a csendben, míg meg nem érkezik.”
Saját
„A hegy nem a csúcsán kezdődik, hanem az első lépésnél.”
zen közmondás
