Van, amikor az ember olvas egy történetet… és csend lesz.
Nem azért, mert harsány motivációt hordoz.
Nem rekorddöntésről szól.
Nem szponzorokkal teleaggatott teljesítményről.
Csak egy 91 éves asszonyról, aki négyszer végigjárta az Országos Kéktúra teljes, több mint 1 170 kilométeres útvonalát.
Utoljára 2025 év végén.
A neve: Lőrincz Miklósné Csibi.
Kilencvenegy évesen is (Kék)túrázik.
És nem azért, hogy bizonyítson.
Nem azért, hogy címlapra kerüljön.
Hanem mert szeret menni.
Amikor az ember ennyi idősen még úton van, az már nem sport.
Az már nem kihívás.
Az már életforma.
Csibi nem „legyőzi” a Kéktúrát.
Nem „harcol” vele.
Nem „rekordot dönt”.
Ő egyszerűen jelen van rajta.
Lépésről lépésre.
Az emelkedők nehezebbek – igen.
De még mindig megy.
És ami talán még fontosabb: másokat is visz magával.
Nyugdíjas túracsoportot vezet.
Közösséget épít.
Mozgásra hív.
Nem beszél nagy szavakat.
Nem dramatizál.
Nem panaszkodik.
Csak felveszi a bakancsot.
És elindul.
Sokszor hallom:
– „Majd ha több időm lesz.”
– „Majd ha jobb formában leszek.”
– „Majd ha nyugdíjas leszek.”
– „Majd ha…”
Csibi 91 éves.
Négyszer ment végig az országon keresztül a Kéktúra vonalán.
És még mindig megy.
Nem lett könnyebb az út.
Nem lett rövidebb a táv.
Ő lett erősebb.
Ez a történet nekem nem a kilométerekről szól.
Nem a 1 170 km-ről.
Nem a négyszeres teljesítésről.
Hanem arról, hogy az élet nem akkor kezdődik, amikor minden ideális.
Hanem amikor elindulsz.
És itt jön a kérdés.
Nem bántásból.
Nem ítélkezve.
Csak őszintén.
Neked mi a kifogásod?
🌲🐺
