„Ürítsd ki az elméd.
Most, anélkül, hogy jón vagy rosszon gondolkodnál: mi volt az eredeti arcod, mielőtt a szüleid találkoztak?”
Hui-Neng, zen pátriárka
Van egy pont, ahol a gondolat már nem segít.
Ez a koan nem válaszokat kínál.
Ez a koan el akarja venni tőled a kérdést.
Mert amint elkezdesz rajta gondolkodni, már el is tévedtél.
Az „eredeti arcom” nem az, amit a tükörben látok.
Nem a nevem.
Nem a történetem.
Nem a sebeim.
Nem a sikereim.
Nem az apa.
Nem a férj.
Nem a futó.
Nem a „magányos farkas”.
Ez mind csak ruha.
Rétegek, amiket az évek rám raktak.
És amiket én is magamra vettem.
A koan brutális egyszerűséggel kérdez:
Ki voltál, mielőtt bármi lettél volna?
Mielőtt megmondták, ki vagyok.
Mielőtt elhittem.
Mielőtt elkezdtem védeni ezt a képet.
Mielőtt megszülettem volna… ki voltam?
Az elme itt megáll.
Mert nincs kapaszkodó.
Nincs logika.
Nincs történet.
És amikor az elme végre feladja a keresést…
akkor történik valami.
Egy pillanatnyi csend.
Egy rés, ahol nem gondolkodom.
Csak vagyok.
És talán ez az „eredeti arc”.
Nem egy válasz.
Hanem egy állapot.
Egy tiszta jelenlét, ahol nincs „jó” vagy „rossz”.
Nincs múlt.
Nincs jövő.
Nincs jövés.
Nincs menés.
Csak az, ami van.
Az út, amit járok – hegyeken, erdőkön, kilométereken át –
valójában nem kifelé vezet.
Hanem vissza ide.
Ehhez a csendhez.
Ehhez az archoz, amit soha nem vesztettem el –
csak ráépítettem mindent.
És amikor egyszer-egyszer, egy hosszú emelkedő közepén,
amikor már elfogy a gondolat, elfogy az erő,
és csak a lépés marad…
akkor közelebb vagyok hozzá, mint gondolnám.
Mert ott már nem gondolkodom.
Ott már csak vagyok.
És talán…
az az arc néz vissza rám.
🐺
