A szombati Mátrahegy 40 után nem indultunk haza.
Ott maradtunk még egy éjszakára a hegyek között.
Parád környékén.
Csendben. Lassabban.
Kicsit megérkezve abba, amit előző nap kezdődött.
A csendbe, a nyugalomba.
Hármasban voltunk. ❤️
Tündével és a pici Yorkie kutyusunkkal, Mayával.
És bár a test már fáradt volt, a hegy még hívott.
Így tegnap délelőtt elindultunk még egy körre.
Nem időre. Nem teljesítményért. Csak úgy.
Recskről indultunk.
Fel az Ilona-vízeséshez, ahol a víz zúgása kimossa az ember fejéből a zajt.
Onnan tovább Oroszlánvár felé.
Aki volt már fenn, az tudja milyen felkapaszkodni… 😉
15,7 km.
499 m szint.
Papíron nem sok.
De a szombati 44,7 km és 1855 m emelkedés után egészen más súlya van minden lépésnek.
A combok nehezek voltak. Szúrtak „picit”.
A térdem még emlékeztetett a Kékes előtti esésre.
Az Achilles-ín és a vádli égett.
A kapaszkodók hosszabbnak tűntek, mint amilyenek valójában.
Volt, ahol lassítani kellett.
Volt, ahol meg kellett állni egy pillanatra.
De nem baj.
Mert ez már nem a teljesítményről szólt.
Hanem arról, hogy jelen legyünk.
Hogy együtt menjünk.
Hogy ne csak áthaladjunk a hegyen, hanem benne legyünk.
Az Ilona-vízesésnél megálltunk egy kicsit.
Hallgattuk a vizet.
Oroszlánvár felé haladva pedig már nem a tempó számított, hanem az, hogy minden lépésbe megérkezzünk.
És valahol ott, a csendben, a fáradt lábak ellenére
mégis könnyebb lett minden.
Mert nem mindig az számít, hogy milyen gyorsan haladsz.
Hanem hogy tudsz-e menni akkor is, amikor már fáradt vagy.
A tegnapi nap nem volt látványos.
Nem volt benne rekord.
Nem volt benne számok mögé bújtatott siker.
De talán pont ezért volt igaz.
A farkas nem mindig fut.
Néha csak megy.
És néha ez visz a legmélyebbre Önmagamba. 🐺
