„Uralod, ha elengeded.
Eléred, ha nem kergeted.
Tiéd, ha már nem akarod.
Megtalál, ha nem kutatod.”
Komáromi János: Elrejtett szavak
Van ebben a néhány sorban valami csendes, mégis elementáris erejű igazság.
Első olvasásra szinte ellentmondásnak tűnik.
Hogy lehet valamit uralni úgy, hogy elengedjük?
Hogyan lehet elérni valamit, ha nem kergetjük?
Hogyan lehet a miénk valami, ha már nem akarjuk görcsösen birtokolni?
És hogyan találhat meg az, amit nem is kutatunk?
Pedig az élet újra és újra pontosan ezt tanítja.
Mert amire ráfeszülünk, azt gyakran éppen a saját görcsös akarásunkkal toljuk egyre messzebb magunktól.
Legyen az boldogság, szeretet, béke, siker, válasz, gyógyulás vagy akár önmagunk.
Minél inkább ökölbe szorított kézzel akarjuk megragadni, annál inkább kicsúszik az ujjaink közül. Nem azért, mert nem érdemeljük meg. Hanem azért, mert az élet bizonyos dolgai nem erővel működnek.
Vannak ajtók, amelyeket nem lehet berúgni.
Csak akkor nyílnak ki, amikor már nem döngeted őket.
Ez a pár sor nekem arról szól, hogy az igazi erő nem mindig a szorításban van, hanem sokszor az elengedésben. Abban a belső szabadságban, amikor már nem akarunk mindent irányítani.
Amikor nem akarjuk görcsösen megmondani az életnek, hogy minek mikor és hogyan kell történnie.
Amikor már nem követelünk, nem hajszolunk, nem kapaszkodunk kétségbeesetten.
És furcsa módon éppen ekkor kezd valami megérkezni.
Nem azért, mert lemondtunk róla.
Hanem azért, mert végre lett bennünk helye.
Amíg tele vagyunk akarattal, félelemmel, hiánnyal, bizonyítási kényszerrel, addig nincs bennünk csend. Márpedig sok minden csak a csendben hallható meg. Sok minden csak akkor talál ránk, amikor már nem verünk akkora zajt magunkban, hogy elnyomjuk a közeledését.
Ez igaz az útra is.
Minél jobban akarod mindenáron legyőzni a hegyet, annál inkább megmutatja, hogy nem te vagy az úr.
De amikor alázattal lépsz rá az ösvényre, amikor már nem meghódítani akarod, hanem együtt haladni vele, egyszer csak mégis átenged.
Nem azért, mert erősebb lettél, hanem mert kevésbé lettél erőszakos.
Ez igaz az emberi kapcsolatokra is.
A szeretetet nem lehet kierőszakolni.
A tiszteletet nem lehet kikönyörögni.
A hűséget nem lehet kizsarolni.
A valódi kapcsolódás ott kezdődik, ahol megszűnik a birtoklási vágy.
Amit nagyon szorítasz, azt megfojtod.
Amit szabadon engedsz, annak van esélye valóban a tiéddé válni.
És igaz ez önmagunkra is.
Sokszor épp akkor találjuk meg a békét, amikor már nem akarunk folyton „boldogok lenni”.
Épp akkor találjuk meg önmagunkat, amikor abbahagyjuk a kétségbeesett önkeresést.
Épp akkor kezdünk valóban élni, amikor már nem akarjuk mindenáron kontrollálni az életet.
Ebben van valami mély keleti bölcsesség.
A nem-cselekvés ereje.
Az áramlás.
Az, hogy nem mindig az visz közelebb valamihez, ha még jobban nekifeszülünk, hanem néha az, ha félreállunk az útból.
Nem passzivitás ez.
Nem beletörődés.
Nem gyávaság.
Hanem bizalom.
Bizalom abban, hogy nem mindent nekünk kell kierőszakolni.
Hogy van, ami akkor érkezik meg, amikor készen állunk rá.
Hogy van, ami csak akkor talál ránk, amikor már nem vadásszuk.
Hogy van, amit nem megszerezni kell, hanem méltóvá válni rá.
Talán ez a vers legnagyobb titka: nem azt mondja, hogy ne vágyj semmire, ne indulj el, ne tegyél semmit.
Hanem azt mondja, hogy ne görcsölj.
Ne kapaszkodj.
Ne akarj mindent erőből.
Mert az élet legfontosabb dolgai többnyire nem zsákmányok.
Hanem ajándékok.
És az ajándékot nem elvenni lehet, hanem elfogadni.
