🖲 Szekszárd ➡️ Grábóc ➡️ Szálka ➡️ Mórágy ➡️ Bátaapáti
📆2025.06.11.
🚶: 40 km
⛰⬆️: 867 m
⛰⬇️: 806 m
⏰: 9h25min
Sum: 262 km
%: 10,14%
A dombság tanítása
Ma a Szekszárdi-dombság hullámain jártam. Nem hegyek ezek, mégis olykor úgy éreztem, mintha az ég felé emelnének – máskor meg úgy, mintha belém suttognának valamit a föld mélyéből. A dombok nem harsányak, nem kiáltanak, mint az Alpok vagy a Tátra csúcsai. Ők csak vannak. És ebben az egyszerű, mégis örök jelenlétben rejlik az igazi tanításuk.
Szekszárdtól indultam, és lépésről lépésre haladtam Bátaapáti felé. A táj csendes volt, de nem néma. A természet itt nem díszlet, hanem társ. Együtt lélegeztem a fákkal, a poros ösvényekkel, és a felhők árnyékával, ami időnként rám vetült. Volt időm figyelni, befelé is – ahogy mindig, amikor egyedül vagyok az úton.
Ez a nap nem a végső célról szólt, hanem a haladásról. Minden egyes dombháton túl új gondolat született bennem. A fáradtság is jó tanító: nem ellenség, hanem emlékeztető, hogy a test határai valójában csak a lélek határaihoz mérhetők.
Háromszor tévedtem el ma.
A harmadik egy olyan volt, hogy miután visszafordultam, leereszkedtem a hiába megmászott hegyről, akkor a jó út pont ugyanoda vezetett vissza, mint ahonnan visszaindultam. Csak közben egy helyett kétszer másztam meg ugyanazt a hegyet.
Igaz, más irányból.
Egyébként persze a kék jelzést kell követni, csak hát az nem mindig egyértelmű és nem mindig van…
Ahogy elértem Bátaapátit, megálltam egy pillanatra. Nem csak a lábam állt meg, a belső zaj is elcsendesedett. A mai út egy halk, de mély imádság volt – az elcsendesedés, a figyelem, a jelenlét imája.
A farkas nem csak akkor él, amikor fut vagy harcol. Hanem akkor is, amikor figyel, pihen, vagy csak szaglássza a szelet. Ma ilyen nap volt. Egy farkasnapi séta a dombok szívében.
Holnap irány a Mecsek!
