Január 2-án elindulunk.
Egy hét múlva.
Nem menekülünk, nem bizonyítunk, nem teljesítünk. Csak megyünk.
Ketten. Apa és lánya. Jakabok a Szent Jakabon.
Camino Benedictus – Tihanytól Lébényig.
Ez az út nem arról szól, hogy hány kilométert teszünk meg egy nap alatt.
Hanem arról, hogy mennyire vagyunk jelen egymás mellett.
Arról, hogy mit mond a csend, amikor végre nem nyomja el semmi.
És arról is, hogy mit tanulhatunk egymásról – úgy, hogy közben nem tanítani akarunk, csak figyelni.
A Camino télen más arcát mutatja. Kevesebb szó, kevesebb zaj, kevesebb szerep.
A fák nem magyaráznak, az út nem siettet.
Csak lépés van. Légzés. Jelenlét.
És két ember, akik ugyanarra mennek, de mindketten a saját belső útjukon is haladnak.
Számomra ez az út egy lehetőség: nem irányítani, hanem kísérni.
Nem válaszokat adni, hanem teret hagyni a kérdéseknek.
A lányom számára pedig talán egy emlék lesz – vagy egy érzés –, amit majd évekkel később ért meg igazán.
És ez így van rendjén.
A „Jakabok a Szent Jakabon” nem projekt akar lenni, hanem egy történés, egy történet.
Egy közös idődarab, amit nem lehet visszatekerni, csak megélni.
Ha szerencsénk van, az út kicsit formál minket.
Ha még nagyobb szerencsénk van, együtt formál.
Most még minden előttünk van.
A hideg reggelek. A fáradó lábak. A nevetések. A hallgatások.
A lépések, amelyek egyszerre vezetnek kifelé és befelé.
Elindulunk.
A többit majd az út írja meg. 🐚🥾
