„Sok ember szeretete és együttérzése nagyon korlátozott, és általában nem terjed túl a legközelebbi családtagjain.
Csak akkor válik igazán mindent áthatóvá a szeretetünk és együttérzésünk, amikor kivétel nélkül minden érző lény iránt egyenlő lelkiállapottal viseltetünk.
Ahogyan a nap is világít a világunkra, anélkül hogy különbséget tenne – mindenre fényt áraszt.”
Chamtrul Rinpocse
Az együttérzés nem csupán egy szép emberi tulajdonság – hanem egy kapu, amely megnyitja a szívünket minden élőlény felé. Nem csak azok felé, akik beszélnek, akikkel közös nyelvet beszélünk, vagy akikkel rokonságban állunk. Hanem azok felé is, akik más testben élnek: négylábúak, tollasok, uszonyosok, rejtőzők, nesztelenek. Akik néma szemekkel figyelnek minket, vagy épp rettegnek tőlünk. Az együttérzés igazi formája ott kezdődik, amikor már nem teszünk különbséget „én” és „az állat”, „az ember” és „a rovar” között – hanem minden érző lényre úgy tekintünk, mint aki ugyanazt a vágyat hordozza: élni, békében lenni, szenvedéstől mentesülni.
Sokan csak azokkal tudnak együttérezni, akikkel kapcsolatban vannak, akiket megszelídítettek. De az igazi együttérzés határtalan. Nem kérdez, nem válogat, nem zár ki. Nem mondja azt, hogy „csak a családom” vagy „csak a kutyák” vagy „csak az emberek” vagy „csak a kedves és számomra hasznos lények”. Aki valóban a szívéből lát, az meglátja a szenvedést egy elhagyott kóbor kutyában, egy ketrecbe zárt nyúlban, egy megtaposott virágban, vagy akár egy pusztuló erdőben. Mert mindez él, érez, kapcsolódik – még ha a mi nyelvünkön nem is beszél.
A farkas, amikor az erdőn jár, nem uralkodik – hanem része a teljességnek. Figyel, összhangban van, és tiszteli az élet minden formáját. Az ember – ha valóban a természet ösvényén akar járni – hasonlóan kell hogy éljen. Nem birtokolva, hanem kapcsolódva. Nem uralva, hanem óvva. A farkas nem válogat a napfényből: ugyanúgy süt rá, mint az kőzetre, a madárra, vagy a mohos kőre. Az igazi együttérzés is ilyen: mindenkire ragyog.
Amikor nyitott szívvel járjuk az utunkat, megtanulunk nemcsak szeretni, hanem felelősséget is vállalni. Egy bogár eltiprása, egy letört ág, egy szenvedő állat figyelmen kívül hagyása – ezek nem apróságok. Ezek tükrök. Mert az együttérzés nem csak akkor létezik, amikor nagy dolgokat teszünk. Hanem abban is, ahogyan élünk. Abban, ahogyan rálépünk a földre. Ahogyan nézünk egy másik teremtmény szemébe. És ahogyan hagyjuk, hogy az ő lénye is helyet kapjon ebben a világban.
Az együttérzés nem gyenge szívűeknek való. Hanem azoknak, akik elég bátrak ahhoz, hogy érezzék minden lény szívverését – és felelősnek érezzék magukat érte.
Akik nemcsak a saját fájdalmukért sírnak, hanem másokéért is – legyen az egy állaté, egy fáé, egy elfeledett élőlényé.
Mert az igazi szabadság ott kezdődik, ahol a szív már nem húz falakat.
