Ma maratont kellett volna futnom Szegeden.
Négy kör. Negyvenkét kilométer.
Erre neveztem.
De ma az út erősebb volt, mint a magányos farkas.
Három körig jutottam. 31,5 kilométerig.
Mondjuk az sikerült 2 óra 59 perc alatt, annak ellenére is, hogy a harmadik kör alatt már nagyon lelassultam.
És nincs értelme szépíteni.
Nem azért álltam meg, mert ennyit terveztem.
Nem azért, mert „okosan kiszálltam”.
Azért álltam meg, mert ma ennyi volt bennem.
Az első körben még túl gyors voltam.
Nem maratont futottam fejben és a lábaimmal, hanem egy rövidebb távot.
Aztán jött a hőség.
A szinte végig tűző nap.
Talán a hibás frissítés, a nem elég jó só- és folyadékpótlás is.
A harmadik kör közben már éreztem, hogy valami nincs rendben.
Hogy a negyedik körre nem szabad kimennem.
És van egy pont, amikor az embernek őszintének kell lennie.
Nem a Facebookkal.
Nem másokkal.
Saját magával.
Írhattam volna most azt is, hogy „csak” a 31,5 kilométeres távra neveztem.
De az hazugság lett volna.
Nektek is.
Magamnak is.
Van úgy, hogy nem sikerül.
Van úgy, hogy az embert legyőzi az út.
És tudjátok mit?
Ezt is el kell tudni fogadni.
Mert nem csak a célba érkezés formál minket.
Hanem azok a napok is, amikor meg kell állni.
Amikor be kell ismerni, hogy ma nem ment.
Amikor az egót le kell halkítani, és csak annyit mondani:
„Rendben. Most így sikerült.”
Az út attól még ugyanott marad.
És én is vissza fogok menni rá.
A farkas néha megrogy.
Néha lassít.
Néha megáll.
Néha térderogy.
De egy dolgot nem csinál:
nem marad fekve.
Megyek tovább.
Tanulok belőle.
És egyszer visszaveszem ezt a maratont az élettől.
🐺
