A tanítvány évek óta a hegy tetején élt, böjtölt, meditált, minden gyakorlatot elvégzett, minden könyvet elolvasott, mégsem találta a választ. Egy reggel kétségbeesetten fordult mesteréhez:
– Mester! Segíts! Fogalmam sincs, mit tegyek… Nem tudom, merre induljak, nem látom az utat!
– Út mindenütt van, fiam.
– Én mégsem látom, Mester!
– Nem nézni kell, fiam… Utak úgy lesznek, hogy járunk rajtuk.
Zen történet
Talán az egyik legnagyobb tévedésünk, hogy azt hisszük: előbb látnunk kell az utat, és csak azután indulhatunk el. Tudnunk kell, hová vezet. Biztosnak kell lennünk benne, hogy jó irányba megyünk. Szeretnénk látni a következő kanyart, lehetőleg az azt követőt is, és még jobb lenne, ha valaki egy térképet adna a kezünkbe, amelyen pontosan be van rajzolva az egész. Innen indulsz, erre mész, itt lesz nehéz, ott majd megpihensz, amott vár rád valami gyönyörű, és végül ide érkezel.
Csakhogy az élet ritkán ad ilyen térképet. Sokszor éppen akkor kell elindulnunk, amikor fogalmunk sincs, mi van a következő kanyar után. Döntéseket hozunk úgy, hogy nem ismerjük a következményeiket. Belevágunk valamibe anélkül, hogy biztosak lennénk benne, képesek leszünk-e végigcsinálni. Elengedünk dolgokat úgy, hogy még nem tudjuk, mi kerül majd a helyükre. Néha pedig egyszerűen csak ott állunk egy kereszteződésben, és szeretnénk végre meglátni azt a bizonyos egyetlen helyes utat.
Pedig lehet, hogy nincs egyetlen helyes út.
Ez a néhány mondatos zen történet nekem éppen ezért nagyon erős. A mester nem mutatja meg az irányt a tanítványnak. Nem mondja meg neki, hogy forduljon jobbra vagy balra. Még csak azt sem mondja, hogy melyik út a jó. Valami sokkal fontosabbat mond: indulj el. Mert amíg csak állsz és keresed az utat, addig valóban nincs előtted semmi. Az út akkor kezd létezni, amikor rálépsz.
Ezt a Kékkörön talán minden másnál jobban megtanultam. Persze ott voltak kék jelzések, volt térkép és volt egy meghatározott útvonal. De attól az még csak egy vonal volt a térképen. Az én utammá attól vált, hogy végigmentem rajta. A hajnali indulásoktól, a forróságtól, az esőtől, a fájdalomtól, az örömtől, a találkozásoktól, a magánytól, a kételyektől és attól a több millió lépéstől, amelyet végül megtettem. Ugyanazt a Kékkört más is végigjárhatja, mégsem ugyanazt az utat fogja járni. Mert az út nem csupán az, ami a lábunk alatt van. Az út az is, ami közben bennünk történik.
És talán az életben sincs ez másként. Sokszor várunk valamire. Egy jelre. Bizonyosságra. Arra a pillanatra, amikor majd végre pontosan tudni fogjuk, mit kell tennünk. Csakhogy lehet, hogy ez a bizonyosság soha nem érkezik meg. Lehet, hogy nem azért nem látjuk az utat, mert nem figyelünk eléggé, hanem azért, mert az az út még egyszerűen nem létezik.
Majd létrejön.
Az első lépéssel.
A következővel.
Aztán az utána következővel.
És egyszer, talán sokkal később, hátranézünk, és ott lesz mögöttünk valami, amit induláskor még lehetetlen lett volna meglátni. Egy út. A mi utunk. Kanyarokkal, kerülőkkel, zsákutcákkal, hegyekkel és völgyekkel. Olyan helyekkel, ahová szándékosan érkeztünk, és olyanokkal is, ahová soha nem terveztünk eljutni.
Talán ezért nem mondja meg a mester a tanítványnak, merre induljon.
Mert nem az a kérdés, hogy hol van az út.
Hanem az, hogy el merünk-e indulni akkor is, amikor még nem látjuk.
„Utak úgy lesznek, hogy járunk rajtuk.”
🐺
