Amikor a Kékkörről augusztus 18-án beérkeztem Szegedre, az utolsó kilométereken már sok barát, ismerős és kísérő jött velem, a célban pedig még többen vártak. Ott, abban a különleges pillanatban mondtam el néhány gondolatot azoknak, akik velem voltak.
Többen is azt mondták utána, hogy nagyon megérintette őket ez a rövid beszéd, ezért arra gondoltam, most megosztom veletek is. Azokkal is, akik nem tudtak eljönni, nem lehettek ott velünk a befutónál. Hátha találnak benne egy gondolatot, egy mondatot, valamit, amit magukkal tudnak vinni a saját útjukra.
Így szólt a befutó beszédem:
„BEFUTÓ BESZÉD – SZEGED, 2026. AUGUSZTUS 18.
Köszönöm, hogy eljöttetek és most itt vagytok.
Nem tudom, hogyan lehet néhány mondatban elmondani azt, amihez nekem negyvenkilenc nap és több mint két és fél ezer kilométer kellett.
Talán sehogy.
Ezért csak azt szeretném elmondani nektek, amit most, itt állva érzek.
Július 1-jén egyedül indultam el Szegedről.
Augusztus 18-án pedig veletek együtt érkeztem haza.
És talán ez a két mondat mond el mindent erről az útról.
Amikor elindultam, volt egy álmom és volt egy tervem.
Volt egy útvonalam, volt egy hátizsákom, volt két lábam, és volt bennem egy döntés: végig fogok menni.
Ezt a döntést makacsságnak is hívhatom, hiszen el kellett belül döntenem, hogy bármi is történik, minden nehézség ellenére is végigcsinálom.
Tudtam, hogy hosszú lesz.
Tudtam, hogy nehéz lesz.
De azt nem tudtam, hogy mennyi mindent fogok kapni ettől az úttól.
Voltak napok, amikor hegyeket kellett megmásznom.
Voltak végtelen alföldi egyenesek.
Volt sár, homok, aszfalt, szakadó eső, szél és olyan hőség, amikor az ember már nem azt kérdezi magától, hogy hány kilométer van még hátra, hanem csak azt, hogy meg tudja-e tenni a következő lépést.
És ilyenkor tanultam meg igazán valamit:
Nem kell mindig látnunk a célt.
Néha elég, ha látjuk a következő lépést.
Aztán még egyet.
És még egyet.
És egyszer csak abból a sok apró lépésből út lesz.
Majd egyszer csak maga az ÉLET.
Így nagybetűvel.
Sokan kérdezték tőlem az elmúlt hetekben, hogyan lehet ezt kibírni.
Azt hiszem, most már tudom a választ.
Nem egyben kell kibírni.
Nem kell kibírni kétezer-ötszáz kilométert.
Nem kell kibírni negyvenkilenc napot.
Nem kell kibírni ötven, hatvan vagy hetven kilométert.
Csak azt az egyetlen lépést kell megtenni, amelyik éppen előttünk van.
És ez talán nemcsak a Kékkörről szól.
Talán az egész élet ilyen.
Mindannyiunknak vannak hegyeink.
Mindannyiunknak vannak olyan szakaszaink, ahol elfogy az erőnk.
Ahol nem látjuk, mikor lesz vége.
Ahol legszívesebben leülnénk az út szélére, és azt mondanánk: eddig bírtam.
De ha ebből az útból egyetlen dolgot hazavihetek magammal, akkor az ez:
Sokkal messzebb vagyunk képesek eljutni, mint ameddig elhisszük magunkról.
Nem csak én.
Hidd el, Te is!
És még valamit megtanultam.
Azt hittem, ez egy magányos út lesz.
Hiszen én vagyok Az Út Magányos Farkasa.
És valóban rengeteg kilométert tettem meg teljesen egyedül.
De közben újra és újra megjelent valaki.
Valaki hozott egy kávét.
Valaki vizet adott.
Valaki rám írt.
Valaki felhívott.
Valaki kijött elém az út szélére.
Valaki gyalogolt velem néhány kilométert.
Valaki szállást adott.
Valaki egyszerűen csak annyit mondott:
„Gyerünk. Meg tudod csinálni.”
És közben ott volt a családom.
Ott voltak a barátaim.
Ott voltatok ti, akik napról napra követtétek az utamat, olvastátok az írásaimat, írtatok nekem, biztattatok, aggódtatok értem és velem együtt számoltátok a kilométereket.
Ezért ma már tudom:
Egy ember végigjárhat egy utat egyedül.
De igazán messzire soha nem egyedül jut el.
Ez a Kékkör ezért számomra már régen nem egy rekordkísérlet.
Nem 2592 kilométer.
Nem negyvenkilenc nap.
Nem egy szám egy táblázatban.
Hanem emberek.
Találkozások.
Történetek.
Segítő kezek.
És több millió lépés Magyarországon keresztül.
Amikor elindultam, azt mondtam:
Három és fél millió lépést szeretnék megtenni az árkok betemetéséért.
Mert túl sok árkot ásunk egymás közé.
Jobboldali és baloldali.
Városi és vidéki.
Hívő és nem hívő.
Gazdag és szegény.
Fiatal és idős.
„Mi” és „ők”.
Pedig ezen az úton én újra és újra ugyanazt tapasztaltam:
Amikor az ember szomjasan áll az út szélén, nem kérdezik meg tőle, kire szavazott.
Amikor elfárad, nem kérdezik meg, miben hisz.
Amikor segítségre van szüksége, nem kérdezik meg, honnan jött.
Egyszerűen adnak neki egy pohár vizet.
És talán Magyarország is egy kicsit ilyen lehetne.
Kevesebb árok.
Több odanyújtott kéz.
Kevesebb „ők”.
Több „mi”.
Én ezért gyalogoltam.
És most, amikor ennek az útnak lassan vége, szeretnék valamit kérni tőletek.
Ne az maradjon meg bennetek ebből a negyvenkilenc napból, hogy volt egyszer egy őrült, makacs ember, aki körbegyalogolta Magyarországot.
Hanem gondoljatok arra az egy dologra, amit ti már régóta szeretnétek megtenni.
Arra az útra, amelyre nem mertetek rálépni.
Arra a telefonhívásra, amit halogattok.
Arra az álomra, amelyről már majdnem lemondtatok.
Arra az emberre, akinek régóta szeretnétek azt mondani: szeretlek.
Hiányzol.
Bocsáss meg.
Kezdjük újra.
Ne várjatok arra, hogy majd egyszer eljön a megfelelő pillanat.
A megfelelő pillanat mindig egyszerűen: a most.
Én negyvenkilenc nappal ezelőtt megtettem az első lépést.
És most itt állok előttetek.
De ezt az utolsó néhány kilométert már nem egyedül tettem meg.
És ennél szebb befejezést nem tudtam volna elképzelni.
Egyedül kezdtem el az utat.
De veletek akartam befejezni.
És most megtörtént.
Hazaértem.
Köszönöm a családomnak.
Köszönöm a barátaimnak.
Köszönöm mindenkinek, aki akár csak egyetlen lépés erejéig mellettem volt. Még ha csak gondolatban is.
És köszönöm nektek, hogy ma itt vagytok.
Mert most már tudom:
Nem az számít igazán, hány kilométert tettünk meg az életben.
Hanem az, hogy hány emberhez sikerült közelebb kerülnünk közben.
Én ma befejeztem a Kékkört.
De az út nem ért véget.
Mert az út soha nem ér véget.
Csak egyszer eljön az a pillanat, amikor rájössz:
egész idő alatt hazafelé mentél.
Köszönöm, hogy hazakísértetek!”
🐺
