Ma reggel ismét 6:00-kor ébredtem. Ez magyar idő szerint 4 óra. Mások ilyenkor még az álmaikat „nézik”, én pedig futócipőt húzok, és lelopakodom a tengerhez. Mert éreztem: a tengernek még dolga van velem. Nem engedett el. Nem zárult le a történetünk.
Ahogy kiléptem az utcára, még sötét volt. A város aludt, az élet csendben szuszogott az ablakok mögött, csak néhány korai árus vagy kávéillat úszott a levegőben. A víz felől hűvös szél érkezett, mintha a tenger azt súgta volna:
„Gyere még egyszer. Még nem mehetsz.”
Elindultam. Ugyanaz az út, ugyanaz a part, ugyanaz a 10 kilométer. Mégis teljesen más minden. Mert nem az út változik – hanem az ember, aki újra és újra visszatér rá.
A tenger mellett futni olyan, mintha két világ között feszülne egy vékony, láthatatlan kötelék. A bal oldalon a város, a zaj, a kötelességek, a holnap. Jobb oldalon végtelen víz, szabadság, jelenlét. És valahol a kettő között ott fut az ember, valahol a saját története közepén.
A hullámok ritmusára léptem. Valahányszor egy hullám megtört a parton, tizedmásodpercre elnémult minden gondolat. Mintha a tenger elvitte volna őket. Egy hullám – egy lépés. Egy lépés – egy tisztuló gondolat.
Nem siettem. Nem bizonyítani akartam. Csak ott lenni.
A sötétség lassan engedett. Kelet felől először csak egy halvány csík, aztán már színek: arany, narancs, rózsaszín. A nap felébredt, mintha a világ újraindult volna. És e pillanatban megértettem, miért kellett még egyszer lefutni ezt a kört.
Nem a lábam kért búcsút, hanem a lelkem.
Ma reggel nem versenyeztem semmivel. Nem számokért futottam, nem statisztikáért, nem célidőért, nem teljesítményért. A futás egyszerűen az volt, ami mindig is: találkozás az úttal. Találkozás önmagammal.
A farkas ma nem akart üvölteni. Csak csendben ment. Figyelt. Érzett.
És amikor a 10 kilométer végén visszaértem ugyanarra a pontra, ahol elindultam, tudtam: most már hazamehetek. Mert amit keresni jöttem, megtaláltam. Nem valami látványos győzelmet, nem rekordot, nem diadalt.
Hanem azt a csendet, ami néha csak azután jön, hogy elfutottad magadból az elvárásokat.
Most készülődöm. Taxival a reptér felé, aztán repülés, aztán otthon. De egy darabja ennek a reggelnek velem jön. A só illata, a hajnal fénye, a tenger hangja, amely csak ennyit mondott:
„Gyere vissza.”
És tudom, hogy egyszer megint visszahoz majd az út.
Mert vannak helyek, amelyek nem engedik el az embert — csak egy időre.
A farkas ma reggel még egyszer végigfutott a parton.
És most már hazamegy.
