„Neked könnyű!” – hallom sokszor.
„Te simán lefutsz 10, 20, 40 vagy akár 50 kilométert is. Neked meg sem kottyan 100 kilométert legyalogolni. Te már hozzászoktál. Neked ez nem olyan nehéz.”
Ilyenkor általában csak mosolygok. Mert tudom, amit a legtöbben nem látnak.
Hogy nekem sem könnyű. Soha nem volt az. És valószínűleg soha nem is lesz.
Nem könnyű lefutni öt kilométert. Nem könnyű tízet, húszat, ötvenet sem. És egészen biztosan nem könnyű napokon, heteken keresztül újra és újra felállni, felvenni a futócipőt, és elindulni. Minden távnak megvan a maga nehézsége. Minden futásnak megvan a maga holtpontja. És minden egyes alkalommal van valami, amin túl kell jutni. Néha a tüdő tiltakozik. Néha az izmok. Néha az időjárás. Néha pedig egyszerűen a fejünk mondja azt, hogy mára elég volt.
A különbség talán csak annyi, hogy én már megtanultam: attól, hogy valami nehéz, még nem feltétlenül lehetetlen.
És hogy mennyire nem vagyok valamiféle elpusztíthatatlan, tökéletesen működő futógép, arra álljon itt a jelenlegi állapotom. Nem panaszkodásként. Nem kifogásként. Egyszerűen azért, hogy lássátok, mi van a kilométerek, az eredmények és a mosolygós befutófotók mögött.
A bal Achilles-inam még mindig egy kicsit feszes, időnként fájdogál, bár szerencsére ebből már kifelé jövök. Ugyanezen a lábamon a térdem belső oldalán is jelentkezik egy enyhe-közepesfájdalom az utóbbi pár napban. A jobb lábam most éppen rendben van, legalább ő nem akar beleszólni a történetbe. 😁 A derekam viszont rendszeresen emlékeztet rá, hogy már nem húszéves vagyok, különösen reggelente, amikor az ágyból felkelve néha úgy mozgok, mint egy rozsdás zsanér.
És akkor még ott van a jobb kezem és karom. Hosszú hetek óta, lassan másfél hónapja küzdök a kisujjam és a gyűrűsujjam környékén jelentkező zsibbadással. Valószínűleg valamilyen idegi eredetű problémáról van szó, aminek hamarosan orvosi kivizsgálással is utánajárok.
Szóval jelenleg nagyjából így néz ki ez a bizonyos „neked könnyű” állapot.
De ezek az “apró-cseprő” bajok folyamatosan változnak.
Hol itt fáj egy kicsit, hol ott egy kicsit jobban.
És tudjátok, mi a legérdekesebb?
Hogy mindezek ellenére szeretek futni.
Nem azért indulok el reggelente, mert semmim sem fáj. Nem azért, mert minden porcikám tökéletesen működik. Nem azért, mert minden nap kipihenten, energiával telve ébredek, és alig várom, hogy újabb kilométereket gyűjtsek.
Vannak reggelek, amikor legszívesebben visszafordulnék az ágyban. Vannak kilométerek, amikor minden lépésért meg kell dolgozni. És vannak napok, amikor a legnagyobb teljesítmény nem a megtett távolság, hanem maga az elindulás.
Mert a kitartás nem azt jelenti, hogy soha nem érzel nehézséget. Hanem azt, hogy megtanulsz szembenézni vele.
Persze van egy fontos különbség a kellemetlenség és a sérülés között. Nem minden fájdalmon kell átfutni. Nem minden figyelmeztetést szabad figyelmen kívül hagyni. A testünk nem az ellenségünk, amit mindenáron le kell győzni. Hanem a társunk, amelyre vigyáznunk kell. Néha éppen a visszavétel, a pihenés vagy a segítségkérés jelenti az igazi fegyelmet.
De azt sem szeretném, hogy minden apró kényelmetlenség, minden nehéz reggel, minden pillanatnyi bizonytalanság kifogássá váljon.
Mert ha mindig arra várnék, hogy minden körülmény tökéletes legyen, talán soha nem indulnék el.
A 2026-os Kékkör 49 napja alatt sem volt minden nap egyforma. Voltak könnyebbnek tűnő kilométerek, és voltak olyanok, amelyek szinte végtelennek érződtek. Voltak napok, amikor szárnyaltam, és voltak, amikor csak a következő lépésre tudtam gondolni. De a 2597 kilométert nem azért tudtam végigjárni, mert 49 napon keresztül minden könnyű volt.
Hanem azért, mert megtanultam újra és újra megtenni a következő lépést.
És most, amikor a 2027-es, A Végtelenen Túl kihívásra készülök, ugyanezt tanulom tovább. Csak most már nem gyalogolni szeretném az Országos Kékkört, hanem futva teljesíteni. Harminchárom nap alatt. Közel nyolcvan kilométeres napi átlaggal.
Tudom, hogy nem lesz könnyű.
Sőt, pontosan tudom, hogy rettenetesen nehéz lesz.
De nem is azért választottam ezt az utat, mert könnyű.
Hanem azért, mert szeretném megtudni, mire vagyok még képes. Hol vannak a határaim. És hogy azok a határok, amelyeket ma még megmásíthatatlannak gondolok, valóban ott húzódnak-e, ahol elképzelem őket.
Ahogy egyszer egy ultrafutótól hallottam, akinek ez az egyik mantrája futás közben:
„Ha könnyű lenne, mindenki ezt csinálná.” 😉
A zen tanítások egyik fontos felismerése számomra, hogy nem kell minden kellemetlenségből ellenséget, és nem kell minden nehézségből szenvedést teremtenünk. A fájdalom, a fáradtság, az öröm, a könnyedség mind részei annak, amit életnek nevezünk. Nem kell állandóan harcolnunk velük. Néha elég tudomásul venni őket, és bölcsen megválasztani a következő lépést.
És talán ez az egész történet nem is igazán a futásról szól.
Hanem az életről.
Mert az életben is milyen gyakran mondjuk másokra, hogy nekik könnyű! Könnyű sikeresnek lenniük. Könnyű boldognak lenniük. Könnyű megvalósítaniuk az álmaikat.
Csakhogy többnyire az eredményt látjuk. Nem a mögötte húzódó küzdelmet. Nem a kétségeket, a kudarcokat, a fájdalmakat, az álmatlan éjszakákat. Nem látjuk, hányszor kellett valakinek összeszednie magát ahhoz, hogy végül odaérjen, ahol most tart.
Ne irigyeld mások könnyűnek látszó útját, mert nem tudhatod, milyen nehéz volt végigmenni rajta.
És ne hidd azt sem, hogy neked azért nem sikerülhet valami, mert számodra nehéz.
Nekem is nehéz.
Csak én már nem várom, hogy könnyű legyen.
Holnap reggel is felkelek. Megnézem, mit mond a testem. És ha engedi, felveszem a futócipőmet, kilépek az ajtón, és elindulok.
Nem azért, mert legyőzhetetlen vagyok.
Nem azért, mert nem érzek fájdalmat.
És végképp nem azért, mert nekem könnyű.
Hanem azért, mert az út nem attól válik járhatóvá, hogy nincsenek rajta nehézségek. Hanem attól, hogy megtanulunk haladni rajta.
Egyik lépés a másik után.
Mindig csak a következő lépés.
„A végtelen csak a kezdet volt.”
🐺 Az Út Magányos Farkasa
