A farkas, aki az elmúlás elől fut?
Az elmúlt pár napban nem hagy nyugodni egy különös gondolat. Egy olyan kérdés, amely talán mélyebbre vezet bennem, mint bármelyik út, amelyet eddig végigjártam. És amelyre, bármennyire is szeretném, egyelőre nem találom a választ.
Mi van akkor, ha mindaz, amit kitartásnak, elszántságnak, akaraterőnek és a határaim keresésének nevezek, valójában nem más, mint halálfélelem?
Mi van akkor, ha ez a szinte csillapíthatatlan vágy, hogy újra és újra próbára tegyem magam, hogy mindig legyen előttem egy újabb hegy, egy hosszabb út, egy lehetetlennek tűnő kihívás, valójában nem is az életről szól? Hanem éppen az elmúlástól való félelemről?
Arról az egyszerű, mégis felfoghatatlan tényről, hogy egyszer én sem leszek többé.
Hogy eljön egy reggel, amikor már nem húzok futócipőt. Nem indulok útnak. Nem lesz következő kilométer, következő napfelkelte, következő cél. A világ pedig ugyanúgy forog tovább. Az emberek munkába mennek, nevetnek, szeretnek, veszekednek, terveznek. A nap felkel, majd lenyugszik. És az én hiányom talán csak néhány ember életében jelent majd valódi változást.
Aztán egyszer talán már az övékében sem.
Lehet, hogy valójában nem a kilométereket akarom legyőzni, hanem az időt?
Negyvenkilenc éves vagyok. Már nem az életem elején járok. Egyre világosabban látom, hogy az előttem álló idő nem végtelen. És talán éppen ezért akarok annyi mindent belesűríteni. Talán ezért nem elég egy teljesített kihívás. Ezért születik meg már a célba érkezés előtt a következő. Ezért nem tudok sokáig megpihenni a sikereimben.
Mert amíg mozgásban vagyok, amíg tervezek, amíg valami emberfelettinek tűnő cél felé haladok, addig talán könnyebb elhinnem, hogy az időnek nincs hatalma felettem.
Pedig van.
És lesz is.
Végiggyalogoltam az Országos Kékkört. Közel 2600 kilométert, 49 nap alatt. Most pedig arra készülök, hogy ugyanezt az utat futva, 33 nap alatt teljesítsem. Az egyik kihívásból születik a másik, az egyik végtelenből a következő.
De vajon miért?
Mert szeretem az utat? Mert a mozgásban találom meg önmagam? Mert szeretném megmutatni, hogy az ember sokkal többre képes, mint amit önmagáról gondol?
Biztosan ezek is igazak.
De mi van akkor, ha mindezek mögött ott rejtőzik egy sokkal emberibb, sokkal sebezhetőbb vágy? Hogy ne felejtsenek el.
Hogy amikor egyszer már nem leszek, maradjon utánam valami. Egy történet. Egy név. Egy teljesítmény, amelyre valaki még évek múlva is emlékezik. Hogy valaki egyszer azt mondja: volt egy ember, aki végigment azon az úton úgy, ahogy mások azt hitték, lehetetlen.
Talán így akarom beírni magam abba a bizonyos nagy könyvbe. Abba, amelynek lapjain az emberiség emlékezete őrzi mindazokat, akik valamilyen nyomot hagytak maguk után.
De vajon mennyit ér ez?
Tíz év? Húsz? Ötven?
És mi történik akkor, amikor az utolsó ember is meghal, aki még emlékezett rám? Amikor a nevem már senkinek nem jelent semmit? Amikor a teljesítményeim csupán számok lesznek egy elfelejtett oldalon, vagy még azok sem?
Ha végül úgyis elfelejtenek, akkor kevesebbet ért az életem?
A buddhista tanítások között régóta keresem a válaszokat az ilyen kérdésekre. Tudom, hogy minden mulandó. Hogy semmi sem állandó. Hogy minden ragaszkodás, még a saját történetünkhöz, a saját nevünkhöz és az emlékünkhöz való ragaszkodás is szenvedést szülhet.
Mégis milyen különös az emberi természet!
Az eszemmel értem a mulandóságot, de vajon a szívemmel is elfogadtam?
Talán a legnagyobb kihívásom nem az lesz, hogy 33 nap alatt körbefussam Magyarországot. Nem az, hogy naponta közel 80 kilométert tegyek meg. Nem az, hogy legyőzzem a fáradtságot, a fájdalmat vagy a saját határaimat.
Hanem az, hogy egyszer képes legyek elfogadni: nem kell semmit hátrahagynom ahhoz, hogy az életemnek értelme legyen.
Hogy nem kell örökké emlékezniük rám ahhoz, hogy számítottam.
Hogy talán sokkal fontosabb az az ismeretlen ember, akinek egy nehéz pillanatban segítettem, mint az a több ezer ember, aki egyszer elolvasta a nevemet. Hogy egy ölelés, egy kimondott jó szó, egy közösen megtett kilométer többet érhet bármilyen rekordnál.
És talán az igazi nyomunk nem is az, amit a világ emlékezetében hagyunk, hanem az, amit más emberek életében.
Mert lehet, hogy a nevünket elfelejtik, de valami abból, amit adtunk, tovább él bennük. És általuk másokban is. Névtelenül, láthatatlanul, anélkül, hogy valaha is tudnánk róla.
Eszembe jut a farkas.
A magányos farkas, aki újra és újra útnak indul. Hegyeken, erdőkön, végtelennek tűnő síkságokon keresztül. Aki azt hiszi, mindig valahová meg kell érkeznie. Mindig túl kell jutnia valamin. Mindig bizonyítania kell, hogy képes még továbbmenni.
De mi van, ha egyszer ráébred, hogy egész életében nem is a cél felé futott?
Hanem valami elől.
És mi van, ha azon a napon, amikor végre megáll, és szembefordul azzal, ami elől menekült, rájön, hogy nem is kellett volna félnie tőle?
Nem tudom, hogy az én bizonyítási vágyamban mennyi az élet szeretete, és mennyi az elmúlástól való félelem. Talán a kettő nem is választható el egymástól. Talán éppen azért akarok ennyire intenzíven élni, mert tudom, hogy egyszer véget ér.
És talán ezzel nincs is semmi baj.
Csak szeretném egyszer tisztán látni, hogy amikor elindulok egy újabb lehetetlennek tűnő útra, akkor valóban az élet hív-e.
Vagy a halál elől futok.
Mert van egy gondolat, amely most mindennél erősebben foglalkoztat:
Mi van, ha az életem legnagyobb teljesítménye végül nem az lesz, amit megteszek, hanem az, amit már nem kell bizonyítanom?
Talán egyszer eljutok oda, hogy nem akarok többé nyomot hagyni a világban. Nem akarom, hogy emlékezzenek rám. Nem akarom legyőzni az időt.
Csak szeretnék jelen lenni abban a rövid, megismételhetetlen pillanatban, amely megadatott nekem.
És ha holnap mégis újra felhúzom a futócipőmet, szeretném tudni, hogy nem azért teszem, mert félek egyszer megállni.
Hanem mert ma még élhetek.
Futhatok, pihenhetek, szerethetek.
Itt lehetek.
És ez önmagában is elég.
„Talán nem az a legnagyobb szabadság, ha örökre emlékeznek ránk, hanem ha már nem félünk attól, hogy egyszer elfelejtenek.”
Az Út Magányos Farkasa 🐺
