Ma kiraktam egymás mellé azt az öt pár cipőt, amelyek velem voltak a Kékkörön. Néztem őket egy darabig, és arra gondoltam, hogy más valószínűleg csak öt pár, kopott, részben széthasznált cipőt látna bennük. Én viszont egy utat látok. 49 napot. Közel 2600 kilométert. Három és fél millió lépést. Öt néma tanút, amelyek ott voltak velem akkor is, amikor senki más.
Sokan kérdeztétek, milyen cipőkben jártam végig a Kékkört, és hány párat használtam el.
Összesen ötöt.
Három már használt volt, amikor elindult velem, kettő teljesen új.
Négy Hoka, egy Columbia.
Három terepfutó és két aszfaltfutó cipő.
Más-más terepre, más-más feladatra, de végső soron ugyanazzal a céllal: hogy segítsenek megtenni a következő lépést.
Mert nekem egy ilyen hosszú úton a cipő nem egyszerűen egy darab a felszerelésből. A cipő a legfontosabb társam. Minden mást lehet valahogy pótolni, megoldani, nélkülözni. De ha a lábad nem tud továbbmenni, akkor az út véget ér. Egy jó cipő ezért egy több ezer kilométeres gyalogláson nem luxus, hanem az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy másnap reggel ismét fel tudjak állni, fel tudjam venni a hátizsákot, és elinduljak.
Talán ezért alakult ki bennem az évek alatt egy furcsa szokás. Amikor este beérek a szállásra, és leveszem a cipőmet, mindig róla gondoskodom először. Ha sáros, letisztítom. Ha poros, lesöpröm és körbetörölóm. Kiöntöm belőle a homokot, kiveszem a betétet, szétnyitom, és hagyom megszáradni. Sokszor én magam még vagy már alig állok a lábamon, de ezt akkor is megcsinálom. Nem azért, mert mániákusan szeretem a tiszta cipőket. Hanem mert valahogy így adom meg neki a tiszteletet. Egész nap ő vigyázott rám. Este én vigyázok rá.
Van azonban ennek egy másik oldala is. Valami, amin még mindig tanulnom kell változtatni. Sajnálom használni az új dolgaimat. Gyerekkorom óta ilyen vagyok.
Ha valami új, szeretném még egy kicsit újnak megtartani.
Ne legyen koszos.
Ne kopjon meg.
Ne menjen tönkre.
Mintha azzal, hogy megőrzöm érintetlenül, valahogy tovább az enyém maradna.
A Kékkörön egyszer ez már egészen abszurd helyzethez vezetett. Tudtam, hogy az egyik cipőm elhasználódott. Éreztem a lábamon, hogy ideje lenne lecserélni. Ott volt nálam az új cipő is. De következett egy hosszú homokos szakasz, én pedig úgy döntöttem, hogy még nem veszem fel. Sajnáltam az új cipőt belevinni a homokba. Inkább tovább gyalogoltam a régiben, amely már nem tudta rendesen ellátni a feladatát. Az új pedig ott utazott mellettem tisztán, miközben a lábam szenvedett.
Utólag persze könnyű nevetni rajta. Mert ennél jobban talán semmi sem mutathatná meg, mennyire furcsán tudunk ragaszkodni a dolgokhoz. Meg akarjuk őrizni őket, ezért nem használjuk őket. Félünk attól, hogy elkopnak, ezért nem engedjük, hogy betöltsék azt a szerepet, amiért egyáltalán léteznek.
Pedig egy cipőnek nem az a dolga, hogy tiszta maradjon.
Az a dolga, hogy koszos legyen.
Hogy sáros legyen.
Hogy megteljen homokkal.
Hogy megkarcolják a kövek.
Hogy elkopjon a talpa.
Hogy kilométerről kilométerre egyre több nyomot viseljen magán.
És egyszer, amikor már mindent megtett, amit tudott, elhasználódjon.
Talán velünk sincs ez annyira másképp.
Sokszor mi is túlságosan vigyázunk magunkra.
Várjuk a megfelelő pillanatot.
Majd egyszer elindulunk.
Majd egyszer megpróbáljuk.
Majd egyszer használjuk azt, amit kaptunk.
Félünk a kudarctól, a sérülésektől, a kopástól, az idő múlásától.
Mintha az lenne a cél, hogy érintetlenül érjünk el az út végére.
Pedig szerintem nem érintetlenül kell odaérni.
Hanem megélve.
Ez az öt cipők sem szép már.
Kopottak.
Kicsit koszosak.
Az egyik itt szakadt, a másik ott deformálódott, a talpukon pedig pontosan látszik, hogy nem a szekrényben töltötték az elmúlt hónapokat.
De éppen ezért értékesek nekem.
Mert minden sérülésük azt jelenti, hogy valahol jártak.
Minden kopásuk mögött kilométerek vannak.
Minden rajtuk maradt nyom mögött egy történet.
Ott van bennük a Kőszegi-hegység, a Balaton-felvidék, a Börzsöny, a Mátra és a Zemplén. Ott vannak bennük az alföldi töltések, az aszfaltutak, a kövek, a sár és az a végtelen homok. Ott vannak bennük a hajnalok, amikor még alig láttam magam előtt az utat, és az esték, amikor már csak azt számoltam, hány kilométer van hátra. Ott van bennük a hőség, az eső, a fájdalom, a fáradtság és az öröm.
Öt pár cipő.
Öt néma tanú.
Mindegyik addig vitt, ameddig tudott.
Amikor pedig elfáradt, jött a következő.
Talán végül ezt is tanította nekem ez az öt cipő: nem az a dolgunk, hogy nyom nélkül menjünk végig az életen.
Nem az a dolgunk, hogy megőrizzük magunkat tökéletes, érintetlen állapotban.
Az a dolgunk, hogy menjünk.
Hogy használjuk azt, amit kaptunk.
Hogy legyen rajtunk por, sár, néhány karcolás és jó pár sebhely.
Hogy amikor egyszer egymás mellé kerülnek életünk elhasznált „cipői”, legyen mit mesélniük arról, merre jártunk.
Mert talán nem az a baj, ha az út végére elkopunk egy kicsit.
Az lenne igazán kár, ha teljesen újak maradnánk.
🐺
