🖲 Nyírbátor ➡️ Istvántanya ➡️ Nyírlugos ➡️ Gút ➡️ Nyíracsád ➡️ Petőrészi-kilátó
📆2026.08.09.
🚶: 52 km
⛰⬆️: 199 m
⛰⬇️: 213 m
⏰: 11 h 27 min.
Sum:: 2 105 km (81,0 %)
Éppen ilyen
Ma Nyírbátorból indultam, és a Petőrészi-kilátó előtti utolsó országúti kereszteződésig gyalogoltam. Ott, a buszmegállóban várt rám a mai házigazdám, akinél nemcsak ma este, hanem az elkövetkező három estén is aludni fogok. Az Alföldi Kéktúrának ezen a részén ugyanis meglehetősen nehéz a szakaszolás. Kevés a szálláslehetőség, és különösen nehéz úgy megtervezni a napokat, hogy az ember értelmes hosszúságú szakaszokat tudjon teljesíteni. Szerencsém volt, mert találtam egy olyan szállásadót, aki ebben is segít: minden este eljön értem arra a pontra, ahol aznap befejezem a gyaloglást, bevisz a szállásra, majd másnap kora hajnalban visszavisz pontosan ugyanoda. Így mindig ott tudom folytatni az utamat, ahol előző este abbahagytam, és egyetlen méter sem marad ki a Kékkörből.
Ma pedig történt még valami, ami különösen jólesett. Napközben felhívott egy számomra addig teljesen ismeretlen ember, aki az ultrafutással foglalkozó csoportban látta a Kékkörről szóló bejegyzésemet. Mondta, hogy itt lakik a közelben, és egyszerűen csak azért keresett, hogy megkérdezze: miben tudna segíteni, szükségem van-e valamire, hozzon-e ki nekem valamit az útra. Mondtam neki, hogy minden rendben van, a szállásadóm gondoskodik rólam és mindenről, amire szükségem lehet, de már önmagában nagyon jólesett, hogy egy teljesen ismeretlen embernek eszébe jutott: talán segíthetne valamiben. Aztán képzeljétek el, mielőtt befejeztem volna a mai etapomat, egyszer csak emberek vártak rám az ösvényen. Kiderült, hogy az úriember, aki korábban felhívott, Sashalmi Attila, mellette pedig ott volt a kedves felesége Sashalmi Tímea és a golden retrieverük is. Hárman jöttek ki elém, és az utolsó nagyjából fél kilométert már együtt tettük meg addig a pontig, ahol a szállásadóm autója várt rám. Így végre személyesen is be tudtunk mutatkozni egymásnak, és tudtunk váltani néhány szót. Nagyon jólesett, Attila, hogy úgy jöttetek ki elém, hogy néhány órával korábban még egyáltalán nem ismertük egymást. Köszönöm nektek ezt a kedvességet! Remélem, nem ez volt az utolsó találkozásunk, és egyszer majd futunk vagy túrázunk is együtt valahol. Ki tudja? Talán néha éppen így kezdődnek azok az ismeretségek, amelyekből később valami több lesz.
A mai út is adott mindenfélét. Volt megint bőven napsütés, de jutott árnyék is. Volt nagyon sok homokos rész, amelyen jóval nehezebb haladni, de akadt aszfalt is. Hol könnyebb volt a lépés, hol nehezebb. Hol kellemesebb, hol kevésbé kellemes. És tulajdonképpen éppen ez adott ma rengeteg lehetőséget arra, hogy gyakoroljak valamit, amiről régóta szerettem volna írni. Egy nagyon egyszerű zen szemléletet, amelyet talán két szóval lehet a legjobban kifejezni:
Éppen ilyen.
A zenben van egy nagyon egyszerű gondolat, amely első hallásra talán túlságosan is egyszerűnek tűnik: minden éppen olyan, amilyen. Nem olyan, amilyennek lennie kellene. Nem olyan, amilyennek szeretnénk. Nem jobb és nem rosszabb annál, ami. Egyszerűen: éppen ilyen. A fa ilyen. Az ég ilyen. A fájdalom ilyen. Az öröm ilyen. Ez a pillanat ilyen. És talán éppen azért olyan nehéz ezt valóban megérteni, mert egész életünkben az ellenkezőjét gyakoroljuk. Szinte mindent, ami velünk történik, azonnal megítélünk. Jó vagy rossz. Kellemes vagy kellemetlen. Siker vagy kudarc. Nyereség vagy veszteség. Szeretem vagy nem szeretem. Kell vagy nem kell. Maradjon vagy múljon el. Mintha lenne bennünk egy láthatatlan bíró, aki reggeltől estig pontozza a világot, és minden egyes pillanatra ráüti a pecsétet: ennek így kellene lennie – ennek pedig nem.
Pedig maga a valóság nem ismeri ezeket a kategóriákat. Az eső nem tudja magáról, hogy rossz idő. A negyvenfokos hőség nem gondolja magáról, hogy elviselhetetlen. A hegy nem tudja, hogy meredek. A homok nem tudja, hogy nehéz rajta gyalogolni. A szél nem azért fúj szembe, hogy engem akadályozzon. Ezek egyszerűen vannak. Éppen ilyenek. A „rossz” sokszor csak abban a pillanatban születik meg, amikor találkozik azzal az elképzelésemmel, hogy valami másnak kellene lennie. Esik az eső – ez egy tény. „Nem kellene esnie, mert ma ötven kilométert akarok gyalogolni” – ez már én vagyok. Fáj a lábam – ez egy tapasztalat. „Nem fájhatna, hiszen még húsz kilométer van hátra” – ez már az ellenállásom. És nagyon gyakran nem maga az első dolog okozza a legtöbb szenvedést, hanem a második. Nem az, ami van, hanem az, hogy én valami mást akarok a helyére.
Talán ez az egyik legmélyebb különbség fájdalom és szenvedés között. A fájdalmat nem mindig tudjuk elkerülni. Vannak veszteségeink, betegségeink, csalódásaink, vannak napok, amikor elfáradunk, amikor valaki elmegy, amikor valami összetörik bennünk vagy körülöttünk. A zen nem azt mondja, hogy ezek jó dolgok. És főleg nem azt, hogy mosolyogva kellene örülnünk mindennek, ami történik velünk. Az „éppen ilyen” nem közöny, nem beletörődés, és nem valamiféle spirituális önámítás. Sokkal inkább annak felismerése, hogy ami ebben a pillanatban már megtörtént, az ebben a pillanatban pontosan az, ami. Harcolhatok vele gondolatban még órákig, napokig vagy akár évekig, de attól a valóság nem változik meg. Csak én fáradok bele a küzdelembe.
Az emberi elme azonban szereti kettévágni a világot. Én és te. Jó és rossz. Szép és csúnya. Siker és kudarc. Barát és ellenség. Kívánatos és elutasítandó. Ez a dualitás bizonyos szinten természetesen szükséges: nélküle nem tudnánk eligazodni a hétköznapi életben, döntéseket hozni vagy felismerni, ha valamin változtatnunk kell. A probléma akkor kezdődik, amikor elfelejtjük, hogy ezek a kategóriák nem maguk a valóság, hanem az elménk térképei a valóságról. Amikor már nem azt látjuk, ami előttünk van, hanem csak a címkét, amit ráragasztottunk. És aztán elkezdünk ragaszkodni ahhoz, amit jónak neveztünk, és menekülni attól, amit rossznak. Az egyikből többet akarunk, a másikból kevesebbet. Az egyiket görcsösen megtartanánk, a másikat mindenáron eltüntetnénk. És már kész is a szenvedés végtelen körforgása.
Az „éppen ilyen” számomra ezért nem azt jelenti, hogy többé semmiről nincs véleményem, vagy hogy ne próbálnék változtatni azon, amin lehet és érdemes. Hanem azt, hogy megpróbálom előbb meglátni a dolgot a saját történetem nélkül. Mielőtt kimondom, hogy jó vagy rossz, egy pillanatra csak ránézni. Ez van. Most esik. Most süt a nap. Most fáj. Most könnyű. Most félek. Most boldog vagyok. Most valaki mellettem van. Most egyedül vagyok. És egyik állapot mellé sem kell azonnal odatenni, hogy „ennek maradnia kell” vagy „ennek el kell múlnia”. Mert úgyis minden változik. Az eső eláll. A fájdalom átalakul. Az öröm elmúlik. A fáradtság elmúlik. A test változik. Az emberek jönnek és mennek. Mi magunk is változunk. Ha pedig mindenáron megpróbáljuk megállítani azt, amit szeretünk, és eltaszítani azt, amit nem szeretünk, akkor tulajdonképpen az élet természetével kezdünk el harcolni.
Ezt az úton különösen könnyű észrevenni. Reggel lehet gyönyörű idő, délután pedig vihar. Lehet előttem egy kellemes erdei ösvény, aztán tíz kilométer aszfalt. Lehet puha erdei talaj, aztán kilométereken át süppedő homok. Lehet, hogy egyik órában úgy érzem, végtelen energiám van, néhány órával később pedig minden lépésért meg kell dolgoznom. Találkozhatok valakivel, akinek a jelenléte felemel, majd újra órákon át egyedül megyek tovább. Ha minden pillanatban elkezdem osztályozni mindezt – ezt szeretem, ezt utálom, ebből kérek, ebből nem –, akkor valójában folyamatosan vitatkozom az úttal. Pedig az út nem vitatkozik velem. Az út egyszerűen olyan, amilyen. Egyik pillanatban poros, másikban sáros. Egyszer sík, máskor meredek. Néha árnyékot ad, néha kitesz a tűző napra. Nem ígért nekem semmit.
És talán az élet sem.
Mi mégis tele vagyunk elvárásokkal vele szemben. Hogy igazságos legyen. Hogy úgy alakuljon, ahogy elterveztük. Hogy azok szeressenek bennünket, akiket mi szeretünk. Hogy amit sok munkával felépítettünk, az megmaradjon. Hogy az erőfeszítésünk mindig eredményt hozzon. Hogy a jó emberekkel jó dolgok történjenek. Hogy legyen valamilyen látható rend, amelyben minden tettünk megkapja a megfelelő jutalmát vagy büntetését. És amikor az élet nem tartja magát ehhez a fejünkben megírt forgatókönyvhöz, azt mondjuk: ennek nem így kellett volna történnie. Pedig megtörtént. És abban a pillanatban már éppen ilyen.
Ez nem azt jelenti, hogy ne cselekedjünk. Ha valaki szenved, segítsünk. Ha igazságtalanságot látunk, tegyünk ellene. Ha hibáztunk, próbáljuk kijavítani. Ha rossz irányba megyünk, forduljunk vissza. Az elfogadás nem passzivitás. Éppen ellenkezőleg: amikor már nem arra pazaroljuk az energiánkat, hogy gondolatban hadakozzunk azzal, ami megtörtént, sokkal tisztábban láthatjuk, mit kell most tennünk. A zenben az elfogadás nem a cselekvés vége. Sokszor éppen annak kezdete. Először látni azt, ami van. Aztán válaszolni rá úgy, ahogy az adott helyzet megkívánja.
Talán ezért olyan nehéz az „éppen ilyen”. Mert nem ad kapaszkodót az egónak. Nem mondja, hogy nekem van igazam. Nem ígéri, hogy minden jóra fordul. Nem magyarázza meg, miért történt valami. Egyszerűen elveszi egy pillanatra az összes történetet, amit a valóság köré építettünk, és ott hagy bennünket szemtől szemben azzal, ami van.Talán ezért olyan nehéz az „éppen ilyen”. Mert nem ad kapaszkodót az egónak. Nem mondja, hogy nekem van igazam. Nem ígéri, hogy minden jóra fordul. Nem magyarázza meg, miért történt valami. Egyszerűen elveszi egy pillanatra az összes történetet, amit a valóság köré építettünk, és ott hagy bennünket szemtől szemben azzal, ami van.
És lehet, hogy néha ennyi elég.
Nem kell minden pillanatot megjavítani. Nem kell minden érzést megmagyarázni. Nem kell minden történésnek azonnal értelmet adni. Néha csak meg kell állni egyetlen lélegzetvételnyi időre, mielőtt kimondanánk, hogy jó vagy rossz, igazságos vagy igazságtalan, szerethető vagy gyűlölendő.
Ránézni.
És azt mondani:
Éppen ilyen.
Nem jó.
Nem rossz.
Ilyen.
És amikor már nem akarjuk mindenáron másmilyenné tenni azt a pillanatot, amely már itt van, talán egy rövid időre megszűnik a harc közöttünk és a világ között.
Marad az út.
Marad a lépés.
Marad ez a pillanat.
Ami éppen olyan, amilyen.
🐺
