🖲 Virágos-nyereg ➡️ Rozália téglagyár ➡️ Kevély-nyereg ➡️ Pilisszentkereszt ➡️ Dobogókő ➡️ Sikárosi erdészház ➡️ Pilisszentlászló ➡️ Pap-réti erdészház ➡️ Nagy-Villám ➡️ Visegrád
📆2026.07.26.
🚶: 54,7 km
⛰⬆️: 1 704 m
⛰⬇️: 1 862 m
⏰: 12 h 15 min.
Sum:: 1 391 km (53,6 %)
Nagy találkozások az úton
Ma a Kékkörön a Virágos-nyeregtől egészen a visegrádi kompkikötőig gyalogoltam, összesen 54 kilométert. A mai szakasz sem volt könnyű. Komoly emelkedők és térdet próbáló lejtők váltották egymást, miközben áthaladtam a Pilis egyik legszebb részén, többek között Dobogókőn is. A nap végén a visegrádi kompnál pecsételtem le az utolsó igazolóhelyet, és azt hittem, ezzel véget is ért a mai kaland.
Csakhogy ekkor jött a hidegzuhany.
Ott szembesültem vele, hogy a Visegrád és Nagymaros között közlekedő komp az alacsony dunai vízállás miatt határozatlan ideig nem jár. Bevallom, egy pillanatra eléggé megijedtem, mert ez a holnapi útvonalamat is veszélybe sodorta. Körülbelül fél órába telt, mire sikerült megoldást találnom. Holnap reggel háromnegyed hétkor kell a kikötőben lennem, ahol egy nagyon segítőkész úriember csónakkal átvisz majd a Duna túlpartjára. Úgy tűnik, a Kékkör még mindig tud váratlan feladatokat adni.
A nap azonban tartogatott még egy kellemes meglepetést is. Ma este egy négycsillagos szállodában alszom. Nem azért, mert hirtelen luxustúrázó lettem, hanem mert sikerült olyan kedvezményes áron lefoglalni a szobát, ami nem volt drágább, mint a legtöbb eddigi szállásom. Sőt, itt még svédasztalos vacsorát is kaptam. Ha már így alakult, kihasználtam a lehetőséget, és elmentem egy egyórás lazító masszázsra. Őszintén szólva már nagyon ráfért a testemre ennyi megtett kilométer után. Ezúton is szeretném megköszönni a masszőr hölgynek a kiváló kezelést. Rengeteget segített, és biztos vagyok benne, hogy a holnapi lépéseim is könnyebbek lesznek miatta.
De ha visszagondolok erre a napra, mégsem ezek maradnak meg bennem a legerősebben.
Hanem az emberek, akikkel ma találkoztam.
Kora délelőtt, nem sokkal nyolc óra után egy nagyon kedves kollégám és barátom, Angeli Márton várt rám a Kevély-nyeregben. Forró kávéval, friss süteménnyel – amit a kedves felesége sütött –, és a jelenlétével. Megterített asztal mellett. Ennél többet egy hosszú túrán nehéz kívánni. Köszönöm az ellátmányt, és még inkább azt, hogy megtiszteltél azzal, hogy elkísértél néhány kilométeren. Egy jó beszélgetés ilyenkor sokszor többet ér bármilyen energiaszeletnél. Köszönöm, Marci!
Később Dobogókőn egy ismerős alak futott el mellettem. Csak néhány másodperccel később esett le, hogy kit is láttam. Fogtam magam, és a közel tizenöt kilós hátizsákommal utánaeredtem, közben kiabáltam a nevét. Persze a fülhallgatója miatt semmit sem hallott. Még az útvonalról is letértem, mire egyszer csak azt láttam, hogy visszafordult, és felém futott.
Ő Takács Krisztián, vagy ahogy szinte mindenki ismeri, Csipi volt – a magyar ultrafutás egyik legismertebb és legkarakteresebb alakja. Mondhatni a magyar ultrafutás fenegyereke. Évek óta inspirálja a futók közösségét különleges teljesítményeivel és hiteles személyiségével. Több mint hetven 100 kilométer feletti ultrateljesítés van mögötte, önellátó kihívásai legendásak, és sokan emlékeznek arra is, amikor egyedül futotta körbe az UltraBalaton teljes távját kétszer vagy amikor hosszában futott végig a befagyott Balaton jegén, megvalósítva egy régi álmát.
Kértem tőle egy közös fotót, ő pedig készségesen megállt. Beszélgettünk néhány percet a Kékkörről és erről a különleges projektről, majd még el is kísért egy rövid szakaszon. Jólesett a bátorítása és az a természetesség, amivel odafordult hozzám. Köszönöm, Csipi!
A nap legfontosabb találkozása azonban csak késő délután érkezett.
Ma meglátogatott a kedves feleségem, valamint a két gyermekem, Eszti lányom és Dávid fiam. Velük tartott a pici yorkshire terrierünk, Maya is, aki természetesen most is rengeteg örömet csempészett a napomba.
Lehet, hogy csak rövid időt tölthettünk együtt, de ilyenkor az ember rájön, hogy néhány ölelés mennyi erőt képes adni. Beszélgettünk, nevettünk, hoztak nekem tiszta ruhát, feltöltötték a vitaminjaimat és minden fontos utánpótlást. De ami ennél is sokkal többet jelentett: feltöltötték a lelkemet.
Nagyon hálás vagyok nektek, hogy mindenben mellettem álltok. Bár fizikailag én járom ezt az utat, valójában ez a Kékkör egy kicsit a tiétek is. Nélkületek biztosan sokkal nehezebb lenne minden egyes lépés.
Egy hosszú úton az ember hajlamos azt hinni, hogy a legfontosabbak a kilométerek. Pedig idővel rájön, hogy nem azok. Hanem azok az emberek, akikkel útközben találkozik.
Vannak előre megbeszélt találkozások, amelyeket napok óta várunk. És vannak egészen váratlanok, amelyek csak úgy megtörténnek, mégis hosszú időre velünk maradnak. Egy barát, aki kávéval vár. Egy példakép, akibe teljesen véletlenül botlunk bele az erdő közepén. Vagy a család, amely néhány öleléssel több erőt ad, mint egy teljes pihenőnap.
Ezek a találkozások emlékeztetnek arra, hogy bár fizikailag sokszor egyedül gyalogolok, valójában soha nem vagyok egyedül. Minden ember, aki akár csak néhány percre mellém szegődik, hozzátesz valamit ehhez az úthoz. Egy mosolyt, egy történetet, egy biztató mondatot vagy egyszerűen csak azt az érzést, hogy érdemes továbbmenni.
Hiszem, hogy az életünk nemcsak a megtett utakból áll össze, hanem azokból az emberekből is, akikkel ezeken az utakon találkozunk. A szeretteink, a barátaink, a régi ismerősök, és néha azok a teljesen váratlan idegenek is, akik addig csak messziről inspiráltak bennünket. Egy rövid beszélgetés, egy kézfogás, egy ölelés vagy egy közös fotó olyan lelki tartalékot adhat, amelyből még napokkal később is erőt merítünk.
Köszönöm mindenkinek, akivel ma találkoztam.
És köszönöm mindazoknak is, akikkel már korábban összehozott az élet, vagy akikkel még csak ezután fogok találkozni valahol az út következő kanyarja mögött.
Mert néha egyetlen találkozás is elég ahhoz, hogy ne csak a lábunk menjen tovább… hanem a lelkünk is.
🐺
