„Ne adj igazat.
Neked túl sokba kerül;
nekem meg épp van.”
Fodor Ákos
Fodor Ákos három rövid sora olyan, mint egy zen koan.
Első olvasásra szellemes, szinte játékos.
Második olvasásra már kellemetlenül pontos.
Harmadik olvasásra pedig rájövünk, hogy nem az igazságról beszél, hanem az egóról.
Mert az „igazat adni” valójában sokszor nem logikai kérdés.
Nem azért nem ismerjük el a másik igazát, mert nincs igaza.
Hanem mert az elismerésnek ára van.
Le kellene tenni a büszkeséget.
Be kellene vallani, hogy tévedtünk.
El kellene engedni egy véleményt, amelyhez talán évek óta ragaszkodunk.
Meg kellene kérdőjelezni azt a képet, amit magunkról építettünk.
És ez sokaknak valóban túl sokba kerül.
Az ember különös lény.
Képes hosszú éveken át védeni egy nyilvánvaló tévedést, csak azért, mert egyszer már kimondta.
Mintha a tények megváltoztatnák a múltat.
Mintha az igazság elfogadása vereség lenne.
Pedig nem az.
Az igazság nem tulajdon.
Nem birtok.
Nem olyan dolog, amit meg kell védenünk másoktól.
Az igazság olyan, mint a víz.
Nem lesz több attól, hogy nálam van, és nem lesz kevesebb attól, hogy átadom valakinek.
Fodor Ákos itt egy gyönyörű fordítást hajt végre.
Azt mondja: ne adj igazat.
Nem azért, mert nincs igazam.
Hanem mert neked túl drága.
Nekem viszont éppen van belőle.
Micsoda nagylelkűség van ebben!
És micsoda szabadság.
Aki valóban biztos valamiben, annak nincs szüksége arra, hogy mindenki egyetértsen vele.
Nem követel elismerést.
Nem akar győzni.
Nem akarja a másik fejét lenyomni a sakktáblára.
Egyszerűen csak elmondja, amit igaznak lát.
Aztán megy tovább.
A hegyek ezt tanítják.
Az ösvény sem vitatkozik azzal, aki rossz irányba indul.
Nem sértődik meg.
Nem bizonygatja magát.
Ott van.
Csendesen.
Változatlanul.
És előbb-utóbb mindenki ugyanoda érkezik vissza.
Az életben a legtöbb konfliktus nem abból származik, hogy az emberek nem látják az igazságot.
Hanem abból, hogy túl drágának érzik elfogadni.
Túl sok lenne feladni a sérelmet.
Túl sok lenne elengedni a haragot.
Túl sok lenne kimondani:
„Igazad volt.”
Pedig ezek a szavak nem gyengeséget jelentenek.
Hanem erőt.
Mert az egó mindig védekezik.
A bölcsesség viszont kíváncsi.
Azt kérdezi:
Mi van akkor, ha a másiknak tényleg igaza van?
És néha a legnagyobb ajándék, amit valaki adhat nekünk, nem a támogatás, nem a pénz, nem a segítség.
Hanem egy igazság.
Csak éppen nem mindig vagyunk hajlandók elfogadni.
Mert túl sokba kerül.
A magányos farkas azonban idővel megtanul valamit az úton.
Nem az számít, hogy kinek volt igaza.
Nem az számít, hogy ki nyerte a vitát.
Nem az számít, hogy ki mondhatta ki az utolsó szót.
Hanem az, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk-e az igazsághoz.
Ha igen, akkor teljesen mindegy, kitől kaptuk.
Hiszen az igazság nem attól lesz igaz, hogy a mi szánkból hangzik el.
És nem lesz hamis attól, hogy valaki más mondja ki.
Csak van.
És aki elég bátor ahhoz, hogy befogadja, annak végül semmibe sem kerül.
Sőt.
Gazdagabb lesz tőle.
🐺
