Két éve, hogy 2024. május 3-án, reggel 7:30-kor felállhattam az Island Peak, azaz az Imja Tse 6 189 méteres csúcsára.
Ott álltam.
És mégsem „én” voltam ott.
Hajnal előtt indultunk.
A mászó sherpám Dawa Tsering és jómagam.
Az a fajta sötétség volt, ami nem csak kívül van, hanem bennem is.
A fejlámpa fénye csak pár métert mutatott.
A többit el kellett hinnem.
Mentem.
Lépésről lépésre.
Nem gondolkodtam hosszú távon.
Nem gondolkodtam a csúcson.
Csak a következő lépés létezett.
Aztán jött a jég.
A gleccser, a hasadékok, a létrák.
Az a vékony határ, ahol már nem az erő számít, hanem az, hogy mit kezdek a félelmemmel.
Ott már nincs mellébeszélés.
Ott nincs ego.
Ott csak az van, hogy:
megyek tovább… vagy visszafordulok.
És mentem.
A legmeredekebb rész előtt egy pillanatra megálltam.
Felnéztem.
És pontosan tudtam, hogy nem a hegyet kell legyőznöm.
Hanem magamat.
Az egómat.
A bizonytalanságomat.
A kételyeimet.
A hegy csak átenged.
Ahogy egyre feljebb jutottam, elkezdtek eltűnni a gondolatok.
A jók is.
A rosszak is.
Megszűnt az „én”.
Megszűnt az „enyém”.
Megszűnt az „értem”.
Csak mentem.
Egy lépés.
Még egy lépés.
És egyszer csak ott voltam.
A csúcson.
Nem volt robbanás.
Nem volt kiáltás.
Nem volt diadal.
Csend volt.
Mély, tiszta csend.
Olyan, amit lent soha nem tapasztalok.
Két év távlatából már látom:
nem az a reggel volt a lényeg.
Hanem az út odáig.
És az, hogy ki lettem közben.
Azóta is megyek.
Más hegyeken.
Más utakon.
Más harcokban.
De az a reggel bennem maradt.
Mint egy belső iránytű.
Amikor fáradt vagyok.
Amikor kételkedem.
Amikor megállnék.
Akkor csak visszagondolok arra a pillanatra.
És tudom:
már jártam ott, ahol minden megszűnik.
És ha ott tudtam menni tovább…
akkor itt sincs más dolgom.
Menni.
Köszönöm szépen a segítséget, a támogatást és a sok jó tanácsot Dawa Tshering Sherpa thank you for you help and support to make my dream happen!
A Telex.hu-n megjelent írásom erről a napról:
Telex: Eufória és félelem: hogy kezeld a tériszonyod egy hatezres himalájai csúcson?
