Sokáig kerestem, hogy milyen ügyet vigyek magammal a Kékkörre.
Egy jó ügyet, egy célt, ami túlmutat rajtam, túlmutat a kilométereken, a szinteken, a fáradtságon.
Voltak tervek. Voltak irányok.
De végül egyik sem állt össze úgy, hogy azt mondhattam volna: ez az.
És akkor rájöttem valamire.
Nem kell mindig kívül keresni az ügyet.
Néha az ügy bennünk születik meg.
Ezen az úton egy eszmét viszek magammal:
Az árkok betemetését.
Mert ma Magyarországon nem az a legnagyobb probléma, hogy ki melyik oldalon áll.
Hanem az, hogy már nem látjuk egymást.
Árkok választanak el minket.
Szavakból ásott árkok.
Hírekből, félelmekből, sérelmekből épített falak.
És közben elfelejtettük a legegyszerűbb igazságot:
hogy mindannyian ugyanazon a földön járunk.
Ugyanazt az eget nézzük.
Ugyanazt a levegőt szívjuk.
Ugyanazokért a dolgokért félünk és remélünk.
Ezért ezen az úton nem csak lépéseket gyűjtök majd.
Hanem próbálok minden egyes nappal egy kicsit közelebb kerülni ehhez az egyszerű felismeréshez:
Nem egymás ellen vagyunk.
Hanem egymás mellett.
A Kékkör számomra most nem csak rekordkísérlet lesz.
Nem csak teljesítmény.
Nem csak számok.
Hanem egy csendes kísérlet arra, hogy felhívjam a figyelmet, hogy újra egymásra emberként nézzünk.
Ha találkozol velem az úton, gyere oda.
Nem számít, honnan jössz.
Nem számít, mit gondolsz a világról.
Csak annyi számít, hogy ott vagy.
És egy pillanatra nem árkok választanak el minket, hanem egy út köt össze.
Mert végső soron mindannyian ugyanazon az úton járunk.
🐺
