Nem a rajtnál dől el.
És nem is a célban.
Hanem valahol közben.
Ott, ahol már fáj.
Ott, ahol már minden okod megvan megállni.
Megvan az ötödik Vérköröm.
77 kilométer.
Pontosabban 76 kilométer és 190 méter.
1 790 méter szintemelkedés.
De ez most nem a számokról szólt.
Tavaly egyszer már benéztem 13 óra alá.
12 óra 56 perc volt akkor az időm és a rekordom ezen a pályán.
Akkor azt hittem, az egy határ.
Egy fal.
Idén úgy mentem, mintha lapot húztam volna húszra.
És bejött.
11 óra 24 perc.
Bementem 12 óra alá.
Sőt 1 óra 32 percet javítottam a tavalyi időmön.
Ez elég sok.
Nem egy kicsi lépés.
Hanem egy ugrás.
És hogy ehhez az időhöz mennyit kellett futni a 77 kilométerből?
Elég sokat! 😉
A 345 fős mezőnyben 40-dik elettem.
Majdnem beleestem az első 10%-ba…
De az úton… nem az idő számított.
Hanem az a hang.
Ami először csak suttog:
„lassíts…”
„állj meg…”
„elég volt…”
Aztán egyre hangosabb lesz.
És ott dől el minden.
Nem az izmokban.
Nem a tüdőben.
Hanem a fejedben.
Ma sem hagytam, hogy a hang átvegye az irányítást.
Jött a fájdalom.
Jött a fáradtság.
Jött az abbahagyni akarás.
De én mentem tovább.
Lépésről lépésre.
Csendben.
Fegyelmezetten.
Mint egy farkas, aki nem kérdez.
Csak megy.
És még világosban beértem.
Nem azért, mert könnyű volt.
Hanem mert nem álltam meg.
Ez az ötödik Vérkör nem a számokról szól.
Hanem arról, hogy a határok…
nem ott vannak, ahol eddig hittem.
Hanem ott, ahol megállok.
És ma sem álltam meg.
🐺
