Ez a kép nem magyaráz.
Nem tanít.
Nem ad kapaszkodót.
És éppen ezért igaz.
„To understand nothing takes time.”
„A semmit megérteni időbe telik.”
Mert a „semmi” nem üres.
A „semmi” az, amikor végre kifárad az elme.
Amikor már nem akar mindent megnevezni, értelmezni, birtokolni.
Amikor a kérdések lassan elcsendesednek, és nem marad más, csak a jelen.
A kör nem zárt.
Nem tökéletes.
Egy ecsetvonás, amely nem ér vissza önmagába.
Mint az ember útja.
Mint a gyakorlás.
Mint az élet.
Mindig marad egy rés – és azon a résen áramlik be a valóság.
A kis vörös alak a peremen áll.
Nem a középpontban.
Nem a végén.
Hanem az úton.
Karddal vagy bottal – mindegy.
Nem harcol.
Csak jelen van.
Nem lefelé néz, nem felfelé.
Nem keres.
Nem menekül.
Ott van.
A függőleges vonal középen nem cél.
Nem irány.
Csak egy pillanatnyi tengely, amelyhez képest észrevesszük, hogy mozgunk.
És hogy nincs hová megérkezni.
A Zen nem azt mondja, hogy ne gondolkodj.
Azt mondja: gondolkodj addig, amíg elfáradsz benne.
Amíg kiüresedsz.
Amíg magától elengeded önmagad.
A „semmi” megértése nem felismerés.
Nem katarzis.
Nem villanás.
Hanem idő.
Ülés.
Járás.
Lélegzés.
Ismétlés.
És egyszer csak – észrevétlenül –
nem marad kérdés, ami fel kellene tenni.
Nem marad senki, aki kérdez.
Nem marad válasz, amit keresni kellene.
Csak ez a pillanat.
Ez a lépés.
Ez a kör, amely soha nem akart bezárulni.
És ez elég.
