Hazatérve a Camino Benedictusról furcsa dolog történik velem.
Minden sétámon, minden kutyasétáltatáson, minden futáson keresem a jeleket.
Nem tudatosan.
Nem görcsösen.
Hanem valahol mélyen, ösztönösen.
Keresi a szemem.
Keresi a tudatalattim.
A kis sárga kagylót.
A sárga nyilat.
A biztos irányt.
A fákon.
A közlekedési táblákon.
A falakon.
És leginkább a kereszteződésekben, amikor meg kellene állni egy pillanatra, és eldönteni:
előre, jobbra, vagy balra.
Az út mentén, ott kint, a Caminón ez egyszerű volt.
Nem könnyű – de egyszerű.
Ott volt a jel.
Ott volt a nyíl.
Valaki előttem már járt arra.
Valaki már döntött.
És nekem elég volt követni.
Nem kellett gondolkodni.
Nem kellett mérlegelni.
Nem kellett megkérdőjelezni önmagam.
Csak menni.
Lépésről lépésre.
Bízva abban, hogy ha figyelek, nem tévedek el.
Itthon viszont…
Itthon nincsenek jelek.
Nincsenek sárga kagylók a fákon.
Nincsenek nyilak a falakon.
Nincsenek biztos válaszok a kereszteződésekben.
Itthon nekem kell eldöntenem, merre megyek tovább.
És ez az, ami igazán nehéz.
Mert a zarándokúton a test fárad el,
de itthon a lélek.
Ott kint az út hordoz.
Itthon az út kérdez.
Ott kint a jel mutatja az irányt.
Itthon a csend.
És a csend nem mindig kedves.
A csend nem magyaráz.
Nem ad térképet.
Csak visszanéz rád, és azt kérdezi:
most mit választasz?
A farkas is így él.
Amíg a hegyek között jár, az ösztön vezeti.
A nyomok.
A szagok.
A szél.
De amikor kiér a nyílt terepre,
amikor eltűnnek a biztos nyomok,
akkor már nem követhet senkit.
Ott önmaga lesz az iránytű.
Hazatérve a Caminóról én is ilyen nyílt terepen állok.
Minden nap.
Minden döntésnél.
És néha fáj, hogy nincs kapaszkodó.
Hogy nincs sárga nyíl, ami azt mondaná: arra.
Hogy nincs kagyló, ami megerősítene: jó helyen jársz.
De talán ez az út igazi tanítása.
Hogy a jelek nem azért tűnnek el, mert elhagytak minket.
Hanem azért, mert belénk költöztek.
A Camino nem azért mutatta az irányt, hogy örökké kövessük.
Hanem azért, hogy megtanuljunk figyelni.
A testre.
A lélegzetre.
A belső hangra.
Itthon már nincs jel a fán.
De van érzés a mellkasban.
Van feszülés, ha rossz irányba indulok.
Van csendes igen, ha jó felé lépek.
Itthon már nincs nyíl a kereszteződésnél.
De van felelősség.
És van szabadság.
És talán ez a legnagyobb próba:
nem az, hogy végigmegyek-e egy kijelölt úton,
hanem az, hogy fel merem-e vállalni a sajátomat.
A Camino megmutatta, milyen követni.
Az élet most azt kéri, tanuljak meg vezetni.
Nem másokat.
Hanem önmagam.
És bár hiányoznak a jelek,
bár néha ösztönösen még mindig keresem őket a fákon,
kezdem érteni:
az igazi zarándoklat nem akkor ér véget, amikor hazaérsz.
Hanem akkor kezdődik, amikor már nincs, ami mutassa az utat.
És mégis mész.
🐺🐚🥾
