„Nem az számít, mire nézel, hanem hogy mit látsz.”
Henry David Thoreau
Van, hogy a farkas felnéz a holdra, és csak egy kerek, fényes korongot lát az égen.
Máskor ugyanaz a farkas néz rá — és otthont lát benne.
Hívást.
Emlékeztetőt arra, hogy minden sötétségnek van lángja, minden éjszakának fénye.
Az ember is ilyen. Nézünk, nézünk, de csak kevesen látnak.
Az utak, amelyeken járunk, lehetnek sárosak vagy szentek — attól függ, milyen szemmel lépsz rájuk.
Egy hegy lehet akadály.
Ugyanaz a hegy lehet a cél, a megérkezés, a megtisztulás.
A farkas nem kérdezi, jó-e az út, merre kanyarodik a szél.
Figyel. Szimatol. Hall. Lát.
A látása nem csak a szemében él — a bundája alatt dobogó szívben, a karmok alatt feszülő földben, a leheletben, ami fehér páraként emelkedik az éjszakába.
Látja a jeleket ott is, ahol más csak a ködöt.
A zen azt mondja: a világ olyan, amilyennek a tudatod festi.
Ha belül zavar van, a külvilág is szétesett mozaikként rázkódik.
Ha belül csend van, mögötte felbukkan a valóság: tiszta, egyszerű, hangtalan.
Ülj le egy pillanatra.
Lélegezz.
Nézd meg a gondolataidat úgy, mint a farkas figyeli a hóra hulló első pelyhet.
Nem ítél — csak lát.
Talán rájössz, hogy az élet mindig ugyanazt mutatta:
az ösvény ott vezet előtted.
S a kérdés sosem az volt, merre kell menni —
hanem hogyan nézed az utat.
Mert aki csak néz, az falakat talál.
Aki lát — az kapukat.
És mikor a hold újra felkel, mikor a csönd megül a fák között, és a lélegzeted párája lassan összeolvad az éjszakával, talán meghallod ezt a szelíd, farkasos igazságot:
A szem csak néz.
A szív lát.
És ahol a szív lát — ott az út megnyílik.
