A farkas ma újra visszatért az ösvényre.
Nem volt benne semmi különös terv, csak egy könnyű, nyolc kilométeres futás. Egy kis mozgás, hogy érezze újra az izmok feszülését, a talaj rugalmát, a levegő illatát. De amint rálépett az ösvényre, valami megmozdult benne. A lábak maguktól vitték, a test emlékezett. A fák között suttogott a szél, a Tisza felől jött a hűvös pára, és minden lépéssel mélyebbre merült abba az állapotba, amit nem lehet szavakba foglalni. Ott, ahol már nem számít a táv, az idő, a cél — csak az, hogy a farkas újra mozgásban van.
Az első kilométereken még kavargott minden. Gondolatok, tervek, félbehagyott mondatok, napi zajok. A fejben ott zúg a világ: a feladatok, az üzenetek, a zaj, amit az ember maga után cipel. De ahogy teltek a percek, a lélegzet egyre mélyebb lett, a gondolatok pedig lassan szétestek, mint a köd a napfényben. Előbb csak csendesednek, aztán elfogynak. Marad a ritmus. A lépés, a szívverés, a légzés. Egyre egyszerűbb lesz minden. Minden fölösleges lehullik, mint az avar az őszi fákról. És akkor megérkezik az a különös pillanat, amikor a farkas már nem fut az úton – ő maga az út.
A test és a föld egy ritmusra mozdul, a szél simogatja a bőrt, a madarak énekébe beleolvad a lélegzet. A farkas már nem kérdez, nem mér, nem vár. Csak van. Lép, lélegzik, él. A nyolc kilométerből lett tizenhat, majd húsz, és végül huszonhat. De nem a szám volt fontos, hanem az, ahogy minden kilométerrel egyre mélyebbre süllyedt abba az állapotba, amit csak az ismer, aki már futott teljesen önmagán túl. Ott, ahol nincs többé különbség test és lélek között, ember és természet között. Csak az út van, és a farkas, aki újra hazatalált.
