A haiku a japán költészet egyik legegyszerűbbnek tűnő, mégis legmélyebb formája. Három sor, tizenhét szótag – 5–7–5 ütemben. Ennyi az egész. De aki valaha írt vagy olvasott igazi haikut, tudja: a kevesebb itt valóban több. Nem a szavak száma, hanem a közöttük lévő csend nyit kaput a végtelenhez.
A haiku nem magyaráz, nem tanít, nem díszít. Egyetlen pillanatot ragad meg, úgy ahogy van. Egy esőcsepp lehullását, egy szélmozdulatot a fák között, a hold fényét a hegycsúcson. Mintha az egész világ egyetlen rezdülésben tükröződne vissza. A haiku feladata, hogy ezt a tükröt tisztán tartsa – minden fölösleges sallang nélkül.
Az eredeti japán hagyományban a haiku mindig kötődik a természethez, az évszakok körforgásához. Nem véletlenül: a természet az, ami folyton tanítja az elmúlást, az állandó változást. Egy tavaszi virág, egy téli dér, egy őszi levél – mindegyik az örök áramlás tanúja. A haiku ennek a nagy körforgásnak egy-egy apró lenyomata.
Mégis, a haiku nemcsak a külső világról szól. Minden kép mögött ott rejlik a belső táj: a csend, a szomorúság, a magány, az öröm, vagy éppen a megnyugvás. Három sor, amelyben benne lehet egy egész élet súlya. És talán éppen ezért ennyire időtlen: mert a világ zajában is megtanít figyelni a legapróbb rezdülésekre.
A haiku a pillanat ünnepe. Egy rövid sóhaj, amelyben benne van a mindenség.
Írtam pár haikut, ezeket szeretném megosztani most veletek.
Természetesen ezek csak próbálkozások, semmi egyebek.
Magány
Hosszú éj suttog,
farkas árnya kísér csak –
csillag is hallgat.
~
Szomorúság
Szürke eső hull,
ablaküvegen reszket –
bent csend könnyezik.
~
Fájdalom
Fájdalom fészkel,
csontjaimban reszketés –
csenddel takarom.
~
Csend
Kopár hegyormon
szél se rezdül, csak a fény –
csend ül a sziklákon.
~
Csalódás
Tóba dobott kő,
körök szétfoszlanak, mint
az ígéretek.
~
Elmúlás
Gyertyaláng reszket,
utolsó fény pislákol –
sötét átölel.
~
Most
Napfény arcomon,
nem kérdez holnapról már –
mostban otthonom.
