🖲 Kőszeg ➡️ Tömörd ➡️ Ablánci-malom ➡️ Szeleste ➡️ Bögöt ➡️ Csényeújmajoros ➡️ Sárvár
📆2025.06.22.
🚶: 58 km
⛰⬆️: 340 m
⛰⬇️: 467 m
⏰: 11h00min
Sum: 882 km
%: 32,3%
A fájdalom is velem jön
Vannak lépéseim, amelyeket nem a lábam, hanem a fájdalmam visz előre. Néha nem a távolság a nehéz, hanem a test tiltakozása ellene. A vállam sajog a hátizsák terhe alatt, a lábam izmai panaszkodnak minden emelkedőnél, a bőrömön ott az izzadság sója, a por marása, és mégis… megyek tovább.
A fájdalom az út része lett. Mint egy szikla a patakmederben: nem kerülhetem ki, csak megtanulhatom körbefolyni. Nem harcolok ellene – megfigyelem. Megtanultam hallgatni rá. Mert a fájdalom nem mindig ellenség. Néha tanító. Azt mondja: „Itt vagy. Élsz. Határaid vannak. De menj mégis tovább!”
Amikor a testem gyengül, a lelkem erősödik. Mintha minden fájdalommal egy újabb réteget hántana le rólam. A kényelmes élet civilizált burkait. A túlzott óvatosságot. A kifogásokat. És alatta ott marad valami nyers, valami igaz: az akaratom. A csendes, farkasvérű kitartás, ami nem üvölt, nem panaszkodik – csak lép.
Mert a fájdalom nem állít meg. Nem azért vagyok itt, hogy megússzam. Azért vagyok itt, hogy megéljem.
Sokszor gondolom azt, hogy az út nem a cél felé visz – hanem önmagam mélyébe. És a fájdalom egy kulcs. Kinyit bennem olyan ajtókat, amiket máskülönben soha nem mernék kinyitni. Olyan emlékeket, félelmeket, igazságokat hoz fel, amiket a hétköznapi csend eltakart. A fájdalom nemcsak testi érzés – lelki is. És ha nem menekülök előle, hanem hagyom, hogy áthaladjon rajtam, megtisztít.
Courtney Dauwalter, a világ legjobb női ultrafutója úgy ír a fájdalomról, mint egy barlangról, amely nem büntetés, hanem meghívás. Egy titkos ösvény önmagunk legmélyéhez. Szerinte a fájdalom nem azért jön, hogy összetörjön bennünket, hanem hogy feltárjon. Amikor valaki belép ebbe a „fájdalombarlangba”, gyakran először csak a sötétséget érzi: a félelmet, a veszteséget, a kiszolgáltatottságot. De Courtney azt mondja, hogy ha elég bátor vagy ahhoz, hogy ott maradj, ha nem menekülsz ki az első kényelmetlenségnél, akkor lassan elkezdesz látni a sötétben. Először csak körvonalakat – aztán felismeréseket. A fájdalom mélyén ott rejlik valami, amit a hétköznapi élet zaja mindig eltakart: a valódi szükségleteid, az eltemetett érzéseid, a benned élő gyermek. Courtney szerint minden barlang más, mert minden ember fájdalma egyedi – de egy közös bennük: bennük rejlik az átalakulás lehetősége. Aki belép a fájdalom barlangjába, és nem fut el, az új emberként jön ki. Nem törékenyebben – hanem igazabban. Tisztábban. Emberibben.
Ahogy haladok előre, egyre kevésbé az számít, hogy hány kilométert tettem meg. Egyre inkább az, hogy milyen mélyen jártam magamban. És ehhez a fájdalom hű útitárs. Néha szorosan mellettem jár, mint egy sötét árny, néha elmarad mögöttem, de tudom, újra mellém lép majd. És ha hagyom, hogy beszéljen – talán bölcsebb leszek tőle.
A magányos farkas nem azért indul el, mert nincs más választása. Azért indul el, mert az úton megtanulja, mit jelent élni. És a fájdalom – az egyik legőszintébb tanítója ennek az életnek. Ő nem hízeleg, nem kímél – de mindig az igazságot mutatja.
„A fájdalom nem az ellenségem.
Ő az, aki emlékeztet arra, hogy még mindig úton vagyok – és hogy még mindig van bennem erő lépni egyet tovább.”
Az Út Magányos Farkasa
