XII. U.R.H. 6 órás futás

XII. U.R.H. 6 órás futás

Hat óra.
Tízezer és tízezer lépés.
És mindig ugyanoda vissza…

Körbe-körbe, önmagam felé.

“Fejleszegve egyik, láb után a másik.
Rejtsd el az arcod mindig, ne lássák, hogy nevetsz.
Ne lássák, hogy sírsz, ne lássák, hogy szeretsz.
Csak tedd amit kell, először bizonyíts magadnak.
Fejleszegve használd fel, ha benned a harag nagy.”
Riddler: Fejleszegve

Hat óra.
62,99 kilométer.
54 kör.
5:43 perc/km átlagtempó.
10,5 km/h átlagsebesség.
Korosztályos 7. helyezés.

Ennyi lett a mai nap számokban.
De ezek csak számok és semmi más.

Ahogy az életem nagy kihívásainál már annyiszor megtapasztaltam, a számok ezúttal is csak a történet egy egészen apró részét mesélik el.

Ma teljesítettem a XII. U.R.H. 6 órás futást Szegeden, a Partfürdőn. És bár az elmúlt években volt szerencsém megtapasztalni a hosszútávú gyaloglás és futás számtalan arcát, ez a mai nap valami egészen mást tartogatott számomra. Ez volt ugyanis az első alkalom, hogy ilyen típusú versenyen álltam rajthoz. Egy olyan versenyen, ahol nem egy adott távolságot kellett a lehető legrövidebb idő alatt teljesíteni, hanem egy előre meghatározott idő alatt kellett minél messzebbre jutni.

Nem hegyeket kellett megmásznom. Nem ismeretlen ösvényeken kellett tájékozódnom. Nem egy több száz vagy több ezer kilométerre lévő cél felé kellett haladnom.

Mindössze 1163 méterem volt. És hat órám.

Ennyi volt a világom erre a néhány órára. Egy alig több mint egy kilométeres körpálya, amelyen újra és újra végig kellett futnom. Ugyanazok a kanyarok, ugyanazok a fák, ugyanazok az arcok, ugyanaz a táj. És amikor végre visszaértem oda, ahonnan elindultam, nem történt semmi különös. Nem vártak új hegyek, új települések vagy újabb ismeretlen kilométerek.

Csak kezdődött minden elölről.

Megint.
És megint.
És megint.

Aki követi az utamat, tudja, hogy számomra az út mindig sokkal többet jelentett a megtett kilométereknél. A változó táj, a természet, az ismeretlen, a következő horizont mind részei voltak az utazásnak. A tavalyi és az idei Országos Kékkör-kísérleteim során minden egyes lépéssel valóban közelebb kerültem egy távoli célhoz. Láttam, ahogy változik körülöttem a világ, ahogy fogynak a kilométerek, és ahogy az út lassan, de biztosan összeáll egyetlen hatalmas egésszé.

Ma viszont egészen más volt a helyzet.
Futottam előre, miközben újra és újra ugyanoda érkeztem vissza.
És ebben volt valami különösen elgondolkodtató.

Mert ahogy teltek az órák, egyre világosabbá vált számomra, hogy ezen a versenyen nem feltétlenül a pálya lesz a legnagyobb ellenfelem. Nem a távolság, és talán még csak nem is a fizikai fáradtság.

Hanem a monotónia.
Az ismétlődés.
És önmagam.

Az elmém, amely szereti az újdonságot, a változást, a következő célt. Amely kapaszkodókat keres, amely számol, tervez, összehasonlít, és amelynek előbb-utóbb elege lesz abból, hogy újra ugyanazt kell végigcsinálnia.

Az utazás.
Egyre mélyebbre és mélyebbre magamba.
Mint egy végtelen örvény spirálja.

Mert amikor az ember harmincadszor, negyvenedszer vagy ötvenedszer fut végig ugyanazon az úton, óhatatlanul felmerül benne a kérdés:

Tulajdonképpen hová is tartok?

És azt hiszem, valahol itt találkozik a hosszútávfutás a zen buddhizmussal.

Hiszen a zen egyik legfontosabb tanítása éppen az, hogy ne mindig valahová megérkezni akarjunk. Ne a következő pillanatban keressük azt, amit a jelenben nem veszünk észre. Ne azért tegyünk valamit, hogy végre túl legyünk rajta.

Hanem legyünk teljesen jelen abban, amit éppen teszünk.

Ha futunk, fussunk.
Ha lépünk, lépjünk.
Ha elfáradunk, vegyük észre a fáradtságot.

És ha újra ugyanoda érkezünk vissza, egyszerűen induljunk tovább.

Nem kell minden körnek különlegesnek lennie. Nem kell minden kilométernek új élményt adnia. Nem kell minden lépésnek valami nagyobb célt igazolnia.

Néha elég maga a lépés.

A mai futás másik különlegessége az idő volt. Eddig szinte mindig egy adott távolságot kellett teljesítenem, és azért küzdöttem, hogy minél hamarabb célba érjek. Most viszont nem volt meghatározott távolság. Csak hat óra, amely könyörtelenül telt, függetlenül attól, hogy mennyire voltam gyors, mennyire fáradtam el, vagy éppen mit szerettem volna.

Hat óra, amelybe annyi kilométert kellett belesűrítenem, amennyit csak tudtam.

Végül 62,99 kilométert sikerült teljesítenem, 5 perc 43 másodperces kilométerenkénti átlagtempóval, ami megközelítőleg 10,5 kilométeres óránkénti sebességet jelent. És ami külön öröm számomra, hogy az első ilyen jellegű versenyemen a korosztályomban a 7. helyen sikerült végeznem.

Örülök ennek az eredménynek. Nem azért, mert bárkinek is bizonyítani szerettem volna valamit. Hanem azért, mert ismét kiléptem a megszokott kereteim közül, kipróbáltam valami számomra teljesen újat, és megtapasztaltam, hogyan reagál a testem és az elmém egy egészen más jellegű terhelésre.

Hiszen a hosszútávfutásnak van egy érdekes tulajdonsága.

Egy idő után a test már nem mindig azt teszi, amit az elménk szeretne. Máskor pedig éppen fordítva történik: a testünk még képes lenne továbbhaladni, de az elménk már mindenféle érvet felsorakoztat, hogy miért kellene megállnunk.

És ilyenkor kezdődik az igazi munka.

Nem a lábakkal.
Hanem önmagunkkal.

Mert a valódi kitartás nem mindig abban mutatkozik meg, hogy mennyire gyorsan tudunk haladni. Hanem abban, hogy képesek vagyunk-e újra és újra megtenni azt az egyetlen következő lépést.

A mai nap újabb fontos állomása volt a 2027-es nagy kihívásomnak, A Végtelenen Túl projektnek, amelynek során május 1-jén indulva szeretném 33 nap alatt, futva teljesíteni az Országos Kékkört.

Ott majd naponta közel 80 kilométer vár rám. Hegyek, völgyek, aszfaltutak, erdei ösvények, hőség, eső, fáradtság, fájdalom és bizonyára sok olyan pillanat, amikor a legegyszerűbb döntés az lenne, hogy megállok.

És bár ott a táj folyamatosan változni fog, egy dolog egészen biztosan ugyanaz marad, mint a mai versenyen.

Mindig csak a következő lépést kell megtennem.
Aztán a következőt.
Majd az azután következőt.

Talán ez a mai nap legfontosabb tanulsága számomra.

Hogy az előrehaladás nem mindig mérhető abban, milyen messzire kerültünk attól a helytől, ahonnan elindultunk. Néha éppen azzal jutunk a legtovább, hogy újra és újra ugyanazt tesszük.
Türelemmel.
Kitartással.
Figyelemmel.

A körpálya ma nem vezetett el egyetlen távoli hegycsúcsra sem. Nem fedeztem fel ismeretlen tájakat. Nem jutottam el egy másik városba.

De talán egy kicsit messzebbre jutottam önmagamban.

És végső soron nem erről szól minden valódi utazás?

Köszönöm a szervezőknek, az önkénteseknek és minden futótársamnak ezt a különleges napot! Jó volt együtt róni a köröket, még akkor is, ha mindannyian a saját belső utunkat jártuk.

A mai nap végén pedig újra eszembe jutott Riddler dala.
“Az egyik láb a másik után.”
Semmi különös.
Semmi varázslat.
Nincs titkos recept, nincs rövidebb út.

Csak a döntés, hogy továbbmész.
Akkor is, amikor könnyű.
És akkor is, amikor már egyáltalán nem az.

Hat óra eltelt. 54 kör bezárult. 62,99 kilométer került a lábaimba. Az út azonban folytatódik.

Mert néha nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy igazán hosszú utat tegyünk meg.

Mindig a következő lépés.

🐺 Az Út Magányos Farkasa

XII. U.R.H. 6 órás futás
XII. U.R.H. 6 órás futás
Bejegyzés megosztása

További bejegyzések