A Tiszánál

Van, amikor a sík úton is emelkedőt érzek

Mostanában ilyenek a napok.

Felveszem a cipőt, elindulok.
A megszokott utcákon át le a Tiszához.
Köszönök, ha ismerős arcot látok vagy ha másik futó jön szembe.
Ha kérdeznek, válaszolok.
Kívülről valószínűleg nincs ebben semmi különös.

Aztán leérek a partra, és megállok.

Nézem a vizet. A csupasz fákat a túloldalon.
Minden szürke, későn lesz világos és korán sötétedik.
Régebben ilyenkor is találtam valamit, amiért jólesett még maradni: egy fényt a vízen, egy madarat, a hideg levegőt.
Most inkább csak telik az idő.

Leguggolok, belemártom a kezem a folyóba.
Hideg.
Egy darabig figyelem az ujjaim körül a kis hullámokat, aztán már azokat sem.

Van néhány gondolat, amit mindenhová magammal viszek.
Futás közben is ott vannak.
Megvárom, hátha elcsendesednek, mire elfáradok.
Mostanában előbb fogy el az út, minthogy jönne a belső csend.

A telefonom néha megrezzen a zsebemben.
Elolvasom az üzenetet.
A választ későbbre hagyom, mert a „megvagyok” kevésnek tűnik, a többihez pedig nem találom a mondatot.

Itt a parton legalább maradhatok így.
Nem kell összeszednem az arcomat, mielőtt valaki rám néz.
Nem kell hozzátennem a csendhez, hogy csak fáradt vagyok.
Nem kell valami mást mondani.
Hogy minden rendben, csak…

Végül felállok.
Megtörlöm a vizes kezem, és elindulok hazafelé.

Otthon majd leveszem a cipőt.
Leteszem az órát az asztalra.
Ott lesz rajta a táv, az idő, a tempó.

Arról a néhány percről a víz mellett nem lesz rajta semmi.

🐺

A Tiszánál
A Tiszánál
Bejegyzés megosztása

További bejegyzések