Van egy pillanat, amikor az ember megérzi: a levegőben valami lassan formát ölt. Nem hangos, nem harsány, nem követel semmit. Csak ott van, mint egy finom rezgés a mellkas mélyén. Egy irány. Egy hívás.
És én most ezt érzem.
Ahogy telnek a napok, egyre tisztábban látom, hogy valószínűleg március 1-jén, pontosan 100 nap múlva, újra elindulok a Kékkörön. Elölről. Az első lépéstől, ugyanazzal a tiszta, eredeti koncepcióval: megpróbálni megdönteni az 57 napos, túrázós jellegű nem hivatalos rekordot.
Idén nyáron nem gyengeség miatt álltam meg.
A 21. napon, amikor már a teljes táv 41%-át magam mögött tudtam, elestem és megsérültem. Nagyon. Olyan hirtelen és olyan élesen jött a fájdalom, ahogy az ilyen pillanatok szoktak: egyik másodpercben még tart az ember, a másikban már a földön van.
De még így is végigcsináltam az aznap hátralévő távot — 18 kilométert. Sérülten. Fájdalommal. Fogcsikorgatva.
Az adrenalinnak abban a 18 kilométerben volt még egy utolsó ereje: csillapított. Tartott. Segített az aznapi célba beérni.
Másnap viszont, amikor az adrenalin elszállt, nem maradt mögötte semmi, ami továbbvigyen. Megpróbáltam felállni. Próbáltam elindulni. Próbáltam beletépkedni magam még egy napba — de a testem nem engedett. És amikor a test már nem lép, nincs tovább.
Ez nem feladás volt.
Ez egy határ volt.
Most pedig, hogy újra körvonalazódik a visszatérés, ez a történet már nem fáj, hanem erőt ad. Tudom, hogy nem a szándék, nem a lélek, nem a kitartás fogyott el — hanem egyszerűen elérkezett egy olyan sérülés, amit már nem lehetett átlépni.
Vagy lehet, hogy az a sérülés egy későbbi, sokkal nagyobb bajtól óvott meg.
Hiszek a jelekben.
Hiszen a sérülésem után kb. 10 nappal egy hatalmas vihar söpört végig az egész országon.
Ki tudja, mi történt volna, ha kinn ér utol az erdőben…
Most, 100 nappal a lehetséges új rajt előtt, valami ismét megmozdult bennem. A farkas felemeli a fejét. Figyel. És vár.
Tudja, hogy hosszú lesz. Tudja, hogy fájni fog. Tudja, hogy lesznek napok, amikor a hegyek megkérdőjelezik a szándékot. De azt is tudja: ez az Út az igaz.
Ez a 100 nap most a csöndes felkészülés ideje. A test újra erős. A lélek készen áll. A szándék tiszta.
És ha minden így marad, ha minden úgy alakul, ahogy érzem…
Március 1-jén újra elindulok.
2.583 kilométer.
41.245 méter szintemelkedés.
55 nap.
47 kilométer napi átlag táv.
3.400.000 lépés.
Újra lépek egyet. Aztán még egyet. Aztán még.
És egyszer csak megint ott leszek az Út közepén, ahol nincs múlt és nincs jövő —
csak a jelen, a mozdulat, és a farkas, aki kísér.
Az Út hív.
És én válaszolok. 100 nap múlva.
