Média megjelenések

Cikkek

Olvass további útibeszámolóimról

Élete első hegymászásán a Himalája 6 ezres csúcsát hódította meg a szegedi férfi

Az Út Magányos Farkasa felmászott a Himalájára

Bajsától a Himalájáig |
Magyar Szó

Eufória és félelem: hogy kezeld a tériszonyod egy hatezres himalájai csúcson?

Szeged 365 logo

A Mount Everest Alaptábor túra után irány a Kékkör!

Rádió

Hallgass bele útibeszámolóimba

Irány a Kékkör - a jó cél érdekében | Café88 [2025.05.21.]

Szegedi hegymászó a Himaláján | Café88 [2024.05.24.]

Irány az Országos Kékkör - egyhuzamban | Café88

Jakab Győző a Rádió 7-ben!
Rádió 7 Podcast

Nulláról a végtelenbe: Jakab Győző újabb teljesítménytúrára készül

55 nap alatt az ország körül: Jakab Győző a Kékkörön

Jakab Győző

Hosszútávú túrázó

Kövesd végig utazásaimat és éld át Te is a természet varázsát!

Az Út Magányos Farkasa

Közösségi média megjelenések

Comments Box SVG iconsUsed for the like, share, comment, and reaction icons

🌿 Nem ártani — és erőben élni

A vegetáriánus lét számomra soha nem pusztán arról szólt, hogy mit teszek a tányéromra. Sokkal inkább arról, hogy mit nem teszek: nem okozok szenvedést, ahol elkerülhetem. Nem veszek el életet sehol sem. És miattam más se tegye, mert az csak hárítás lenne. Nem zártam el magam a világ érzékenysége elől, hanem épp ellenkezőleg — megpróbáltam újra összekapcsolódni vele.

A „nem ártás”, az ahimsza, nem csupán vallási fogalom. Számomra ez az együttérzés csendes gyakorlása a mindennapokban. Egy benső emlékeztető arra, hogy minden élőlény — ember, állat, rovar, fa — ugyanannak az életnek a lüktetése. Amikor belépek egy erdőbe, hallom a susogást; látom a mozdulatokat; felismerem, hogy semmi sem felesleges, semmi sem önmagában alacsonyabb rendű. Én is csak része vagyok ennek a körforgásnak.

A tányérom így válik imává. Minden falat emlékeztet: dönthetek úgy, hogy nem építek mások szenvedésére. Nem tökéletesen, de tudatosan. Ahol lehet, ott gyógyítani akarok, nem bántani. Ahol lehet, ott életet akarok adni, nem elvenni. Így a mindennapi étkezés egy apró rítus, amelyben a tisztelet és a hála keveredik.

Sokan — barátok, ismerősök, olykor idegenek — rákérdeznek: „De hát hogyan bírod fizikailag? Mi lesz, ha fát kell vágni, vagy egész nap lapátolni a földet? Nem fogsz legyengülni?” Ezt többször hallottam, és mindig mosolygok, mert a válasz egyszerre gyakorlati és lényegi.

Először is: a növényi étkezés nem egyenlő a gyengeséggel. Ellenkezőleg: a tudatosan összeállított vegetáriánus étrend tele van energiával, tápanyagokkal és életerővel. Másodszor: azt is megtanultam, hogy a teljesítmény nem csak az étkezésen múlik, hanem a rendszeres mozgáson, a pihenésen, a regeneráción és a fejben dől el. Nekem a sport a mindennapok része — futás, túrázás, hegyi menet — és ezek alatt a mozgások alatt sokkal több kalóriát égetek, mint amit egy-egy alkalmi favágás vagy földlapátolás igényelne. Szóval igen: amikor teljes erőbedobással edzek, fizikailag nagyon is jól bírom. Nem attól lesz erős valaki, hogy milyen állati eredetű fehérjét eszik, hanem attól, hogy mennyire gondozza és használja a testét.

Egy sportoló, aki rendszeresen mozog, képes olyan állóképességet és izomerőt felépíteni növényi alapú étrenden is, amely bőven elég a kézi munkához és a nehezebb fizikai feladatokhoz is. Nekem ez tapasztalat: amikor edzek, több kalóriát égetek, több erőt mozgósítok, mint sokan, akik egész nap fizikailag dolgoznak — és ezt a növényi táplálkozás teljesen támogatja. Nem csoda ez, hanem döntés, tervezés és következetesség. A növényi ételek nem kevesebbé tesznek — ha okosan állítom össze őket, erősebbé tesznek.

A vegetáriánus lét számomra nem korlátozás, hanem felszabadulás. Felszabadulás a kegyetlenségtől, a közönytől, és egyben szabadság arra, hogy más formában is erős legyek. Amikor a tányéromhoz ülök, nem csak saját testemre gondolok: a döntéseim visszhangzanak a távolban, minden élő felé. Egy apró cselekedet itt, egy tudatos váltás ott — és lassan változik valami a világban.

Az együttérzés gyakorlása közben tanulok igazán élni. Tanulom, hogy az erő és a gyengédség nem ellentétek, hanem párban járnak. A farkas bennem nem pusztító — ő az út társa: éber, kitartó, tiszteletteljes. Amikor egy ösvényen megyek, amikor felkapaszkodom egy hegyre, amikor hajnali futás után leülök és megiszom a vizet, érzem ezt a kettősséget: a vad, ösztönös erőt és a csendes, megadó tiszteletet.

Ha van, aki kíváncsi arra, hogy a vegetáriánus életmód mennyire alkalmas a fizikai munkára vagy a kemény sportokra — mondom még egyszer, nyugodtan és magabiztosan: nagyon is alkalmas. A lényeg a tudatosság, a megfelelő tápanyagok és az edzés. És a legfontosabb: a döntés, hogy nem akarok felesleges szenvedést szítani a világban. Ez a döntés nem gyengít — hanem formál, erősít és békességet ad.

Az út, amelyet választok, egyszerre spirituális és testi: tisztelet a táj felé, együttérzés a teremtmények felé, és gondoskodás a saját testem felé. Ez az én szabadságom — és ha erről beszélek, remélem, hogy másokat is meghívok arra a fajta figyelemre, amely nemcsak a tányérjukat, de a szívüket is átalakítja.

Mert nekünk, emberi lényeknek van választási lehetőségünk: hogy mivel tápláljuk a testünket.
És bennünk van az együttérzés is — az a belső iránytű, ami mindig megmutatja a helyes utat.
... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

🌿 Nem ártani — és erőben élni

A vegetáriánus lét számomra soha nem pusztán arról szólt, hogy mit teszek a tányéromra. Sokkal inkább arról, hogy mit nem teszek: nem okozok szenvedést, ahol elkerülhetem. Nem veszek el életet sehol sem. És miattam más se tegye, mert az csak hárítás lenne. Nem zártam el magam a világ érzékenysége elől, hanem épp ellenkezőleg — megpróbáltam újra összekapcsolódni vele.

A „nem ártás”, az ahimsza, nem csupán vallási fogalom. Számomra ez az együttérzés csendes gyakorlása a mindennapokban. Egy benső emlékeztető arra, hogy minden élőlény — ember, állat, rovar, fa — ugyanannak az életnek a lüktetése. Amikor belépek egy erdőbe, hallom a susogást; látom a mozdulatokat; felismerem, hogy semmi sem felesleges, semmi sem önmagában alacsonyabb rendű. Én is csak része vagyok ennek a körforgásnak.

A tányérom így válik imává. Minden falat emlékeztet: dönthetek úgy, hogy nem építek mások szenvedésére. Nem tökéletesen, de tudatosan. Ahol lehet, ott gyógyítani akarok, nem bántani. Ahol lehet, ott életet akarok adni, nem elvenni. Így a mindennapi étkezés egy apró rítus, amelyben a tisztelet és a hála keveredik.

Sokan — barátok, ismerősök, olykor idegenek — rákérdeznek: „De hát hogyan bírod fizikailag? Mi lesz, ha fát kell vágni, vagy egész nap lapátolni a földet? Nem fogsz legyengülni?” Ezt többször hallottam, és mindig mosolygok, mert a válasz egyszerre gyakorlati és lényegi.

Először is: a növényi étkezés nem egyenlő a gyengeséggel. Ellenkezőleg: a tudatosan összeállított vegetáriánus étrend tele van energiával, tápanyagokkal és életerővel. Másodszor: azt is megtanultam, hogy a teljesítmény nem csak az étkezésen múlik, hanem a rendszeres mozgáson, a pihenésen, a regeneráción és a fejben dől el. Nekem a sport a mindennapok része — futás, túrázás, hegyi menet — és ezek alatt a mozgások alatt sokkal több kalóriát égetek, mint amit egy-egy alkalmi favágás vagy földlapátolás igényelne. Szóval igen: amikor teljes erőbedobással edzek, fizikailag nagyon is jól bírom. Nem attól lesz erős valaki, hogy milyen állati eredetű fehérjét eszik, hanem attól, hogy mennyire gondozza és használja a testét.

Egy sportoló, aki rendszeresen mozog, képes olyan állóképességet és izomerőt felépíteni növényi alapú étrenden is, amely bőven elég a kézi munkához és a nehezebb fizikai feladatokhoz is. Nekem ez tapasztalat: amikor edzek, több kalóriát égetek, több erőt mozgósítok, mint sokan, akik egész nap fizikailag dolgoznak — és ezt a növényi táplálkozás teljesen támogatja. Nem csoda ez, hanem döntés, tervezés és következetesség. A növényi ételek nem kevesebbé tesznek — ha okosan állítom össze őket, erősebbé tesznek.

A vegetáriánus lét számomra nem korlátozás, hanem felszabadulás. Felszabadulás a kegyetlenségtől, a közönytől, és egyben szabadság arra, hogy más formában is erős legyek. Amikor a tányéromhoz ülök, nem csak saját testemre gondolok: a döntéseim visszhangzanak a távolban, minden élő felé. Egy apró cselekedet itt, egy tudatos váltás ott — és lassan változik valami a világban.

Az együttérzés gyakorlása közben tanulok igazán élni. Tanulom, hogy az erő és a gyengédség nem ellentétek, hanem párban járnak. A farkas bennem nem pusztító — ő az út társa: éber, kitartó, tiszteletteljes. Amikor egy ösvényen megyek, amikor felkapaszkodom egy hegyre, amikor hajnali futás után leülök és megiszom a vizet, érzem ezt a kettősséget: a vad, ösztönös erőt és a csendes, megadó tiszteletet.

Ha van, aki kíváncsi arra, hogy a vegetáriánus életmód mennyire alkalmas a fizikai munkára vagy a kemény sportokra — mondom még egyszer, nyugodtan és magabiztosan: nagyon is alkalmas. A lényeg a tudatosság, a megfelelő tápanyagok és az edzés. És a legfontosabb: a döntés, hogy nem akarok felesleges szenvedést szítani a világban. Ez a döntés nem gyengít — hanem formál, erősít és békességet ad.

Az út, amelyet választok, egyszerre spirituális és testi: tisztelet a táj felé, együttérzés a teremtmények felé, és gondoskodás a saját testem felé. Ez az én szabadságom — és ha erről beszélek, remélem, hogy másokat is meghívok arra a fajta figyelemre, amely nemcsak a tányérjukat, de a szívüket is átalakítja.

Mert nekünk, emberi lényeknek van választási lehetőségünk: hogy mivel tápláljuk a testünket.
És bennünk van az együttérzés is — az a belső iránytű, ami mindig megmutatja a helyes utat.

Ott tartom magam mellett

Minden teljesítménytúra, minden futóverseny után van valami, ami nem csak egy darab papír, nem csak egy kitűző vagy egy érem.
Egy emlék. Egy jel. Egy darabka abból az útból, amit bejártam.

Az utolsó túrám, az utolsó futásom emlékét – az oklevelet, a kitűzőt, az érmet vagy bármit, amit kaptam – mindig ott hagyom az íróasztalomon magam mellett.
Nem azért, hogy hivalkodjak vele.
Hanem azért, hogy emlékeztessem magam.
Arra, hogy mire voltam képes akkor, amikor nehéz volt.
Hogy miért indultam el akkor is, amikor más talán megállt volna.
Arra, hogy a test fáradhat, de a lélek csak erősödik.

Ott van előttem ez az egy apró tárgy — hetekig, néha egy teljes hónapig is — amíg el nem jön a következő kihívás, a következő rajt.
Akkor kerül csak le az asztalról, amikor újra felveszem a hátizsákot, vagy megkötöm a cipőfűzőt.
Mert addig ő a jel.
A csendes üzenet, ami azt mondja: „Ha akkor ment, most is menni fog.”

Sokszor ülök így az asztalomnál — talán egy fáradt nap végén, vagy egy új túra tervezése közben — és csak ránézek erre az egyetlen emlékre.
Nem kell semmit mondania.
Elég, hogy ott van.
Mint egy halk farkasüvöltés valahol a távolban: emlékeztet arra, ki vagyok.

Mert ezek a jelek nem a múltat dicsőítik.
A jövőt jelölik ki.
Azt mondják: minden célvonal után ott vár egy újabb rajt.

Így él velem minden út – egy ideig.
Aztán átadja a helyét a következőnek.
És én újra elindulok.
A végtelen felé.
Mint mindig.
... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

Ott tartom magam mellett

Minden teljesítménytúra, minden futóverseny után van valami, ami nem csak egy darab papír, nem csak egy kitűző vagy egy érem.
Egy emlék. Egy jel. Egy darabka abból az útból, amit bejártam.

Az utolsó túrám, az utolsó futásom emlékét – az oklevelet, a kitűzőt, az érmet vagy bármit, amit kaptam – mindig ott hagyom az íróasztalomon magam mellett.
Nem azért, hogy hivalkodjak vele.
Hanem azért, hogy emlékeztessem magam.
Arra, hogy mire voltam képes akkor, amikor nehéz volt.
Hogy miért indultam el akkor is, amikor más talán megállt volna.
Arra, hogy a test fáradhat, de a lélek csak erősödik.

Ott van előttem ez az egy apró tárgy — hetekig, néha egy teljes hónapig is — amíg el nem jön a következő kihívás, a következő rajt.
Akkor kerül csak le az asztalról, amikor újra felveszem a hátizsákot, vagy megkötöm a cipőfűzőt.
Mert addig ő a jel.
A csendes üzenet, ami azt mondja: „Ha akkor ment, most is menni fog.”

Sokszor ülök így az asztalomnál — talán egy fáradt nap végén, vagy egy új túra tervezése közben — és csak ránézek erre az egyetlen emlékre.
Nem kell semmit mondania.
Elég, hogy ott van.
Mint egy halk farkasüvöltés valahol a távolban: emlékeztet arra, ki vagyok.

Mert ezek a jelek nem a múltat dicsőítik.
A jövőt jelölik ki.
Azt mondják: minden célvonal után ott vár egy újabb rajt.

Így él velem minden út – egy ideig.
Aztán átadja a helyét a következőnek.
És én újra elindulok.
A végtelen felé.
Mint mindig.

A mesterséges intelligencia ilyennek lát az Őszi Mátra 45 teljesítménytúra céljában...

🐺🐾🏃‍♂️🥾🏔🦿🫶
... Több megjelenítéseKevesebb megjelenítése

A mesterséges intelligencia ilyennek lát az Őszi Mátra 45 teljesítménytúra céljában...

🐺🐾🏃‍♂️🥾🏔🦿🫶
Továbbiak