Média megjelenések
Cikkek
Olvass további útibeszámolóimról
Élete első hegymászásán a Himalája 6 ezres csúcsát hódította meg a szegedi férfi
Az Út Magányos Farkasa felmászott a Himalájára
Bajsától a Himalájáig |
Magyar Szó
Eufória és félelem: hogy kezeld a tériszonyod egy hatezres himalájai csúcson?
A Mount Everest Alaptábor túra után irány a Kékkör!
Rádió
Hallgass bele útibeszámolóimba
Irány a Kékkör - a jó cél érdekében | Café88 [2025.05.21.]
Szegedi hegymászó a Himaláján | Café88 [2024.05.24.]
Irány az Országos Kékkör - egyhuzamban | Café88
Jakab Győző a Rádió 7-ben!
Rádió 7 Podcast
Nulláról a végtelenbe: Jakab Győző újabb teljesítménytúrára készül
55 nap alatt az ország körül: Jakab Győző a Kékkörön
Kövesd végig utazásaimat és éld át Te is a természet varázsát!
Az időben korlátozott étkezés azt jelenti, hogy nem azt szabályozom, mit eszem elsősorban, hanem azt, mikor.
A napnak csak egy meghatározott szakaszában eszem, a fennmaradó időben a test pihen, emészt, regenerál.
Nálam ez nem merev szabály, hanem alkalmazkodás az élethez és a terheléshez.
Hétköznapokon, amikor „csak” edzek – futok, erősítek, mozgásban vagyok –, általában 4–6 órás időablakban eszem.
Ez elég ahhoz, hogy feltöltsem magam, és elég szűk ahhoz, hogy a testnek legyen ideje dolgozni önmagán.
Hosszútávú túrákon viszont más a helyzet.
Ott nem elv, hanem út van.
Ilyenkor az időablak 10–12 órára nyílik, mert a terhelés folyamatos, a mozgás egész napos, és a test mást kér.
Ez is választás.
És ez is szabadság.
Az időben korlátozott étkezés számomra nem diéta.
Nem büntetés.
Nem önsanyargatás.
Hanem annak felismerése, hogy nem kell egész nap ennem ahhoz, hogy erős legyek.
Sőt.
Amikor kijelölök egy időablakot az étkezésnek, nem elveszek magamtól, hanem visszaadok:
– időt az emésztésnek
– csendet a testnek
– tisztaságot az elmének
– könnyedséget a mozgásnak
A test nem egy folyamatosan etetendő gép.
Hanem egy intelligens rendszer, amely akkor regenerálódik igazán, amikor teret kap.
Az éhség nem ellenség.
Nem vészjelzés.
Sokszor csak egy halk emlékeztető: itt vagyok, figyelj rám.
Ha nem reagálok rá azonnal, hanem megfigyelem, történik valami fontos.
Az éhség hullámzik.
Jön és megy.
És közben megtanít különbséget tenni vágy és szükséglet között.
Ez szabadság.
Ugyanígy választás nálam a vegetáriánus életmód is.
Nem divat.
Nem tiltakozás.
Hanem összhang.
Nem akarok más lények szenvedéséből erőt meríteni.
Nem akarom, hogy az energiám ára fájdalom legyen.
A növényi étkezés számomra tisztább, könnyebb, csendesebb kapcsolat a világgal – és önmagammal.
Sokan kérdezik:
– Hogy lehet így futni?
– Hogy lehet így túrázni, teljesítményt nyújtani?
A válasz egyszerű:
pont így lehet.
Könnyebb testtel.
Tisztább fejjel.
Kevesebb zajjal belül.
Az időben korlátozott étkezés és a vegetáriánus életmód nálam nem teljesítményfokozó trükk.
Hanem önfegyelem szeretetből.
Egy belső rend, ami nem szorít, hanem megtart.
Nem akarok egész nap enni.
Nem akarom, hogy az egész nap az evés körül forogjon.
Az úton akarok lenni.
Mozgásban.
Jelenlétben.
Amikor kevesebbet viszek be, több marad bennem:
figyelem, erő, csend.
És ebben a csendben egy dolog világossá válik:
nem az számít, hogy mikor ehetek újra,
hanem hogy most itt vagyok-e.
Ez a választás.
Ez a szabadság.
„Amikor beszélsz, Ő hallgat.
Amikor hallgatsz, Ő beszél.”
Van egy csend, ami nem üres.
Nem a szavak hiánya, hanem a jelenlét teljessége. Egy olyan tér, ahol nincs mit bizonyítani, nincs mit megmagyarázni, nincs mit hozzátenni. Csak lenni lehet. És ebben a létben történik meg az, amit a beszéd soha nem tud elérni.
Amikor beszélünk, gyakran magunkat próbáljuk hallhatóvá tenni. Gondolatokat rendezünk, érveket sorakoztatunk, történeteket mesélünk – hidakat építünk kifelé. De közben zajt keltünk. A saját hangunk tölti ki a teret, és nem marad hely annak, ami csendesebb nálunk. Annak, ami nem tolakszik, nem magyaráz, nem kér figyelmet.
A csend viszont nem követel.
A csend meghív.
Amikor elhallgatunk, nem megszűnünk, hanem megnyílunk. Letesszük az irányítás vágyát, a válaszok kényszerét, a „tudnom kell” feszültségét. És ebben az elengedésben megszólal valami más. Nem hang formájában. Nem mondatokban. Hanem felismerésként, belső bizonyosságként, halk, mégis megkérdőjelezhetetlen tudásként.
Ez az a beszéd, ami nem a fülhöz szól, hanem a léthez.
A csendben nincs vita.
Nincs igazam és igazad.
Nincs magyarázat – csak megértés.
Talán ezért olyan nehéz hallgatni. Mert a csendben nincs hová elbújni. Ott nincs szerep, nincs maszk, nincs narratíva. Ott csak az marad, ami valódi. És ez egyszerre félelmetes és felszabadító.
Aki megtanul hallgatni, az nem némul el.
Hanem végre meghall.
És amikor ez megtörténik, rájössz:
soha nem volt szükség hangos válaszokra.
A lényeg mindig is ott volt –
csendben, türelmesen, várva,
hogy végre teret kapjon.
„A bolond könnyebb utat kér,
a bölcs erősebb lábakat.”
Ez a mondás gyakran zen bölcsességként vagy kínai közmondásként terjed, de a valóság az, hogy nincs hiteles, klasszikus forrása sem a zen kánonban, sem az ókori kínai szövegek között. Inkább egy modern, keleti gondolkodás ihlette spirituális aforizma, amely tökéletesen visszaadja a zen és a taoista szemlélet lényegét:
nem a világot kell megváltoztatni – hanem önmagunkat.
És talán ezért olyan igaz.
Az úton levés mindig tanít.
A hegy nem magyaráz, az ösvény nem győzköd. Csak van.
Te pedig mész rajta – vagy nem.
Sokan kérik az életben a könnyebb utat.
Kevesebb fájdalmat. Kevesebb emelkedőt. Kevesebb sarat.
Kevesebb veszteséget, kevesebb bizonytalanságot, kevesebb csendet.
Mintha az út lenne a probléma.
Pedig aki valaha is túrázott már igazán, tudja:
nem az ösvény nehéz.
Hanem mi vagyunk gyengék hozzá – egyelőre.
A hegy nem gonosz, amikor meredek.
Az erdő nem büntet, amikor sűrű.
Az időjárás nem ellenség, amikor esik.
Ezek mind tanítók.
A könnyebb út illúzió.
Mert még ha találnál is egy sima, széles, jól kitáblázott utat,
a lelked akkor is vinne magával terhet.
És azt nem lehet kikerülni.
A farkas nem kér könnyebb terepet.
Nem könyörög simább havért, laposabb hegyért.
Az izmai, a tüdeje, az ösztönei alkalmazkodnak.
Nem a világ hajlik hozzá – ő hajlik a világhoz.
Amikor úton vagy – egy hosszú túrán, egy többnapos vándorláson, vagy csak a saját életedben – előbb-utóbb eljön az a pont, amikor megállsz, és felnézel.
Előtted az emelkedő.
Mögötted a fáradtság.
Benned a kérdés:
„Miért nem lehetne ez egy kicsit könnyebb?”
És itt válik el a bolond a bölcstől.
A bolond ilyenkor alkudozni kezd az úttal.
A bölcs ilyenkor csendben lép egyet,
és hagyja, hogy a lábai erősödjenek.
A zen nem azt tanítja, hogy ne fájjon.
Hanem azt, hogy ne menekülj a fájdalom elől.
Mert minden lépéssel, amit nem kerülünk ki,
valami bennünk átrendeződik.
Az erő nem ott születik, ahol minden kényelmes.
Hanem ott, ahol már majdnem feladnád –
de mégis lépsz egyet.
A farkasos út nem gyors.
Nem hangos.
Nem látványos.
De igaz.
És egyszer csak észreveszed:
nem lett könnyebb az út…
viszont te már nem vagy ugyanaz, aki elindult rajta.
A lábaid erősebbek.
A hátad egyenesebb.
A szíved csendesebb.
És már nem kérsz könnyebb utat.
Mert tudod:
a nehéz út formált azzá, aki most vagy.
Az ösvény nem változott.
Te igen.
És ez a valódi imádság.