„Üres kézzel érkeztem a világba.
Mezítláb távozom.
Jövetelem, távozásom –
két egyszerű történés,
amely összegabalyodott.”
Kozan Ichikyō
Ez a néhány sor olyan, mint egy csendes harangütés. Nem akar tanítani, nem akar meggyőzni, nem akar megváltani. Csak kimond valamit, amit mélyen belül mindannyian tudunk – és mégis hajlamosak vagyunk elfelejteni, amíg élünk.
Üres kézzel érkezünk. Nem hozunk semmit. Nincs rangunk, nincs nevünk, nincs történetünk. Csak lélegzet van, test van, jelenlét van. A világ nem kérdez, nem vár el, nem mér. Egyszerűen befogad. És mezítláb távozunk. Nem visszük magunkkal azt, amit annyira szorítottunk. Nem jön velünk a ház, a cím, a teljesítmény, a sérülés, a félelem. Csak az a furcsa csend marad utánunk, amit életnek hívtunk.
A vers nem a halálról szól. Sokkal inkább az életről – arról, hogyan bonyolítjuk túl azt, ami eredendően egyszerű. A jövetel és a távozás két tiszta pillanat. Két mozdulat. Két lélegzet. Az összegabalyodás közte történik. Ott, ahol elkezdjük azt hinni, hogy birtokolhatunk. Hogy megérkezhetünk valahová végleg. Hogy felhalmozhatjuk az időt, a szeretetet, az igazságot.
Az „összegabalyodás” nem tragédia. Nem hiba. Emberi. Vágyakból szövődik, félelmekből, kapaszkodásokból. Abból a mély belső bizonytalanságból, hogy ha nem ragadunk meg valamit, akkor elveszünk. És közben pont a ragaszkodás az, ami megköt. Ami súlyt rak a lábunkra. Ami eltávolít attól a mezítlábas egyszerűségtől, amellyel érkeztünk.
Ez a vers emlékeztet arra, hogy az élet nem projekt. Nem bizonyítás. Nem gyűjtés. Hanem áthaladás. Mint egy ösvény az erdőben: nem a tiéd, csak végigmész rajta. A fák nem kérdezik, ki vagy. Az ég nem számolja, mennyit értél el. A lépéseid számítanak – de nem azért, mert nyomot hagynak, hanem mert megtörténnek.
A zen szemléletben nem a „több” a lényeg. Inkább a „kevesebb”. Mindenből. Kevesebb történet magadról. Kevesebb ragaszkodás ahhoz, amit gondolsz, hogy vagy. Kevesebb félelem attól, hogy elveszítesz. Mert valójában sosem volt semmi a tiéd. És ez nem veszteség – hanem szabadság.
Üres kézzel élni nem szegénység. Mezítláb járni nem kiszolgáltatottság. Ezek az állapotok nyitottságot jelentenek. Közvetlen érintkezést a valósággal. Amikor nincs mit védened, nincs mit bizonyítanod, nincs mit cipelned – akkor végre jelen tudsz lenni. Akkor a jövetel és a távozás nem ellenségek, hanem ugyanannak a mozgásnak a részei.
Talán ezért olyan mély ez a pár sor, amelyet Kozan Ichikyō hagyott ránk. Nem válaszokat ad, hanem elcsendesít. És a csendben egyszer csak felismerjük: az élet nem attól nehéz, hogy rövid, hanem attól, hogy túl sok mindent akarunk belepréselni. Túl sok „én”-t, túl sok „kell”-t, túl sok „majd egyszer”-t.
És amikor ezt meglátjuk, valami oldódni kezd.
Nem kell mindent elengedni. Elég, ha nem szorítjuk. Elég, ha néha emlékezünk arra, honnan jöttünk – és hová megyünk. Üres kézzel. Mezítláb. A kettő között pedig: egyszerűen élünk.
